Magyar emelt tételek

Szépirodalom és ponyva – Szerb Antal: A Pendragon legenda

A 20. század első felének kiváló regény- novella és esszéírója, költője és műfordítója. Nemcsak önálló művek alkotása jelzi művészi nagyságát, de az irodalom szakembere is: irodalomtörténész, irodalomtudós. Erről árulkodnak Az angol irodalom kis tükör (1929); Magyar irodalomtörténet(1934); A világirodalom története (1941) című munkái. AZ irodalomtörténeti esszéi a korban divatos „szellemtörténeti iskola” törekvéseit és módszerét példázzák. A 19. századvégén fellépő filozófiai, művészetelméleti, tudomány módszertani irányzat, amely az irodalmat és a kultúra egyéb jelenségeit egy közös, egységes korszellem megnyilvánulásának fogat fel, a korszellemről alkotott fogalomban a kultúra minden területbe beletartozik, azon belül az egyes művészeti ágak nem kapnak kitüntetett jelentőséget, még viszonylagos önállóságot sem. Hátránya a szellemtörténetnek, hogy az irodalmat kissé egyoldalúan szemlélte, számos irányzatot, művet és alkotót eleve kizárt az érdeklődési köréből, ha az nem felelt meg a koncepciójának.
Elbeszélő művészetében fordulatosság, humor és filozófia ötvöződik egybe. A nyugat második nemzedékének legjobbjai közé tartozik. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba vezetnek vissza. Novelláskötetei: Madelon, az eb; Szerelem a palackban; regényei: A Pendragon legenda; Utas és holdvilág; A királyné nyaklánca
A Pendragon legenda című regénye 1934-ben jelen meg először, azóta többször is kiadták. Műfaja regény, pontosabban meghatározva detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény sajátos övezete. Keletkezési körülményeiben fontos szerepet játszott egy ösztöndíj révén elnyert angliai tanulmányút, amelynek során Szerb Antal alaposan megismerhette történetének helyszínét, az angolok viselkedését, jellemük sajátosságait. Az olvasó az angol úri társaságok szatíráját is kapja ebbe a regényben. Ugyancsak a regény keletkezéstörténetéhez tartozik az a nagyfokú misztikum iránti érdeklődés, amely a két világháború között elérte Európát. Hitlerre is jellemző volt a misztikus dolgok iránti rajongás. Az író ezt a mentalitást is parodizálja.
Az angliai tanulmányút lehetővé tette Szerb Antal számára, hogy megismerhesse az angol prózaírás nagy mestereit. Érezhető regényében G.K. Chesterton, a detektívregény-írás nagy szakértője, ill. Virginia Woolf és Aldous Huxley hatása. A műben a nyugati próza három jelentős típusa, a detektívregény, az esszéregény és a kísértetregény rétegződött egymás fölé.
A regény cselekmény rendkívül izgalmas, fordulatos, érdekessége már a ponyvaregényekével vetekszik. A ponyvairodalom darabjai a nagy tömegek számára készült szórakoztató, olvasmányos, alacsony színvonalú írásművek, amelyek egyszerű kivitelben, olcsón kerülnek forgalomba; cselekményük egyszerű, kiszámítható, a szereplők jellemének megformálásában nincsenek szerepe a lélektaniságnak.
Szerb Antal regénye véletlenül sem sorolható a ponyvairodalomhoz, hiszen az író nem marad meg csupán a cselekmény érdekességének szintjén, hanem kitűnő jellemeket alkot, széleskörű kultúrtörténeti ismeretanyagot sző a történet szálai közé, és mindezt lebilincselő elbeszélői, olykor humoros, máskor ironikus stílusban teszi. A detektívregényt irodalmi szintre emelte, tehát A Pendragon legenda nem ponyva, hanem a szépirodalom egyik jelentős darabja.
A regény történetének színhelye a csodálatos szépségű és titkokkal, legendákkal teli Wales; lakói hisznek a babonákban, kísértetekben, az őrült, halált jósló próféták szavaiban.
A mű témája háromrétegű. Egy rejtélyes és zavaros örökségről van szó, amelyet az Earl of Gwynned kapna meg, ha mindez nem ütközne annyi akadályba. Ez a történet a bűnügyi rétege, a detektívregény rétege.
Az Earl régi rózsakeresztesek leszármazottja, és családi kriptájukban maga Rózsakereszt fekszik, aki aranycsinálással is foglalkozott, és meg tudta hosszabbítani az életét, így halála csak látszólagos, képes feltámadni, cselekedni a családja érdekében. Ez a történet a tudományos réteg, az esszéregény ötvöződése.
A halott Rózsakereszt kísértete éjszakai lovasként igazságot oszt, megbünteti a gonoszokat, és megvédi családtagjait. Ez a történet kísértethistóriás rétege, a kísértetregény rétege.
A regény főhőse egy ügyetlen pesti bölcsészdoktor, Bátky János, ak nem más, mint Szerb Antal ironikusan megrajzolt alteregója. A „fölösleges tudományok doktora”, aki megreked a puszta, aprólékos adatgyűjtésnél, amely soha nem áll össze egységes alkotássá. Bátky ügyetlenkedései során önkéntelenül és ártatlanul kerül bele az események sodrásába. Éppen az angol misztikusokat (rózsakereszteseket) tanulmányozza, amikor megismerkedik a Pendragon család fejével, Earl of Gwyneddel, aki meghívja a várába, hogy hatalmas családi könyvtárával segítségére legyen a agyar tudósnak. Miután Bátky megérkezik a titokzatos eseményekkel teli várba, élete gyökeresen megváltozik.
Hirtelen egy kísértethistória kellős közepébe csöppen, veszélyes kalandokba keveredik, amelyek során összefonódik a valóság és irrealitás. Bátky alakjának megformálásában az irónia, az ironikus hang játssza a főszerepet; bölcsészdoktor csetlő-botló figura, akinek nincs realitásérzéke, éppen ezért élhetetlen, kissé bogaras, és ábrándozása már a holdkórosságba hajlik. A lélekrajz erőteljesebbé válása karikatúrát csinál Bátkyból.
Az angol prózaírók hatása jelentősen érezhető a szereplők jellemének megformálásában: Chesterton, az angol detektívregény-író főhőse, Pater Brown ugyanolyan esetlenül és ártatlanul kerül egy bűnügy hálójába, és ugyanolyan ösztönös lényeglátással deríti ki az igazságot, mint Szerb Antal hőse. Eileen St. Claire pedig, aki az örökségért folytatott harc titokzatos hősnője, Huxley démoni asszonyaival rokonítható.
Szerb Antal az angol próza minden felhasznált elemét kissé tudatosan eltúlozta, a cselekmény érdekességének megnövelése, a tájfestés miszticizmusa, a csodamotívumok bősége, az intellektuális, az esszéjelleg túlhajtása a bűnügyi illetve kísértetregény paródiáját adja, amely annyira jellemző volt a két világháború közti időszakra, és az író önparódiája is. Az író kineveti a könyvtárban élő, félszeg, nagy tudású bölcsésztípust, amelynek maga Szerb Antal is megtestesülése volt.
A Pendragon legenda erényei közé tartozik az is, hogy jelentős kultúrtörténeti ismeretanyagot halmozott fel benne a szerző. Pl.: a Rózsakereszt testvériségről, a ritka állatok nevéről, jellemzőiről, Byron-idézeteiről.
Az 1930-as évek irodalmi közvéleménye szerint Szerb Antal volt korának legműveltebb és legrokonszenvesebb egyénisége. Egyszerre volt szüntelenül kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, mesterien fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember.

írta: Caylus, 2009. jún. 9. 17:26 - címkék: irodalom, tétel és kategóriák: Szerb Antal - még nincsenek kommentek

Hétköznapi élethelyzetnek kommunikációs konfliktusai

A sikeres kommunikációnak több feltétele van. A közlésfolyamat bármely tényezőjének hiánya viszont zavarossá, lehetetlenné teheti a kommunikációt. Ilyen tényezők az adó, vevő, csatorna, az üzenet, a kód… a közlésfolyamat minden tényezőjének jelen kell lennie az eredményesség érdekében.

A pontosság, egyértelműség is követelmény a sikeres közlésben. Úgy kell kifejeznünk magunkat, hogy az adott beszédhelyzet kívánja, hogy a közlés rövid, gazdaságos legyen, de csak annyira, hogy a vevő megsértse az üzenet tartalmát és a beszélő szándékát. Hiba a túlzott tömörség, lakonikusság is, akárcsak a jeltöbblet, a terjengősebb kifejezőeszközök használata, a szószátyárság, fölösleges szószaporítás. Meg kell találni az egyensúlyt az entrópia, - vagyis a közlés gazdaságossága és rövidsége – és a redundancia, - vagyis jelfölösleg, terjengősség – között.

A kommunikációban résztvevők egymáshoz való viszonya is meghatározó. Figyelembe kell vennünk a beszédpartner alá,- fölé- vagy mellérendeltségét, műveltségét, társadalmi helyzetét, iskolázottságát.

A közlés tárgyhoz való viszonyunk is fontos. Eredményesebben tudunk arról kommunikálni, ami érdekel bennünket, mint egy közömbös vagy érdektelen témáról. Ha egy téma érdekes számunkra, akkor abban legyünk tájékozottak, jól informáltak; olyan témához ne szóljunk hozzá, amelyről nincsenek ismereteink.

Figyelembe kell vennünk a kommunikáció nem nyelvi, nem verbális eszközeit is. A testbeszéd és az élőszó zenei kifejezőeszközei, mint pl. a hangsúly, hangleejtés, beszédtempó, hangerő, vagy megerősítik vagy megkérdőjelezik a közlés igazságát, és tájékoztatnak a résztvevők érzelmi állapotáról is. Ezekből fontos következtetéseket tudunk levonni.

Kommunikációs konfliktusok könnyszerrel kialakulhatnak. Minden kultúrában megtalálható a köszönés, a másik fél üdvözlése, amely az emberi érintkezés, a kommunikáció elindítója. Épp ezért, ha a köszönés elmarad, vagy nem a hagyomány, illem szerint történik, akkor ez kommunikációs konfliktushoz vezethet. A legelterjedtebb köszönési forma Mo-n napszakhoz kötődik. Pl.: Jó reggelt kívánok!; Jó napot kívánok!, stb… A napszaknak megfelelő köszönési forma az egész világon elterjedt, d nálunk a „kívánok” szó hozzátételével válik igazán udvariassá. Közeli ismerősök, családtagok, fiatalok körében elterjedt a „szervusz” és a szia” köszönési forma, de csak ebben a szűk körben szabad használni, más esetben ez nemcsak illetlen, hanem sértő is lehet és konfliktust válthat ki például egy tanár és diák viszonyban, vagy idős és fiatal között, illetve ismeretlenekkel való találkozás esetén.

A köszönés mellett a megszólítás is a kapcsolattartás nélkülözhetetlen eszköze: napjainkban általános nyelvi forma megszólításkor a magázás, ill. az önözés, hivatalos érintkezés az „ön” megszólítási formát használunk. A tegezés napjainkban rendkívül elterjedt nyelvi jelenséggé vált, megsértve ezáltal az alapvető udvariassági szabályokat, mert helytelenül, mindenki tegez mindenkit, pedig bizonyos alá-fölérendeltség viszonyban nem engedhető meg a kölcsönös tegezés, pl.: diák nem tegezheti a tanárát általános- és középiskolában. Kommunikációs konfliktust idézhet elő a bolti eladó udvariatlansága, aki a számára egyébként ismeretlen vevőhöz tegező formában fordul, hogy „Mit kérsz?”.

A hétköznapi éltben gyakran találkozunk olyan kommunikációs konfliktusokkal, amelyek a nyelvi tiszteletadás zavaraiból fakadnak, ma az udvariassági nyelvi formák rendszere a korábbiakhoz képest kötetlenebb, bizonytalanabb. A tiszteletadás a viselkedéskultúra része, ha ez fejletlen, akkor a nyelvi tiszteletadásban is zavar, bizonytalanság keletkezik.

Mindennapi élet kommunikációs konfliktusait észlelhetjük nap, mint nap az iskolában a tanár és diák között a nem megfelelő megszólításból fakadóan. Pl. „Azt mondták magával lesz ma óránk.”, „Hé, mama, le akar szállni?”, „Várjon a sorára, öreg!” vagy a szállóigévé vált irodalmi példa Arany Toldijában: „Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?” A tiszteletlen és udvariatlan megszólítás azonnal konfliktust eredményez, hiszen a megszólított jogosan sértőnek érzi az említett megnyilatkozásokat.

Tiszteletadási formák választását és használatát meghatározza a partner neme, életkora, rokonsága, ismeretsége, társadalmi pozíciója. Partnerek neménél megszólítás lehet pl. „uram”, „asszonyom”, „hölgyem”. Életkorra tekintettel: „kisasszony”, „fiatalember”, „bácsi”. Rokonsági fokok: „anyu”, „apu”, „lányom”. Ismeretségi fok: „barátom”, „kedvesem”, „öcskös”. Társadalmi pozíció, végzettség alapján: „doktor úr”, „tanár úr”, „igazgató úr”. Ha az ember elsajátítja a megfelelő viselkedéskultúrát, akkor elkerülheti a mindennapi élet kommunikációs konfliktusait.

írta: Caylus, 2009. jún. 9. 17:24 - címkék: nyelvtan, tétel és kategóriák: *nyelvtan* - még nincsenek kommentek

A nyelv mint az egyén, illetve mint a közösség alkotása

A nyelv társadalmi jelenség, a kollektív tudatban él, objektíve létezik az egyéntől függetlenül. A kommunikáció eszköze. A nyelv nyelvi jeleknek és a jelek szerkesztését irányító szabályoknak a rendszere. A nyelvet minden ember elsajátíthatja, birtokolhatja,
A nyelvet mindig egy adott közösség hozza létre, és csakis addig marad élő nyelv, amíg a közösség használja. A nyelv a beszédben valósul meg, vagyis a beszéd működésben lévő nyelv. A beszéd viszont már nagyon is egyénhez kötött, individuális jelenség, függ a beszélő (az egyén) mondanivalójától, szándékától, tudásanyagától, érzésvilágától, hangulatától. A beszéd, vagyis a működésben lévő nyelv, annyira jellemző egy-egy emberre, az egyénre, hogy akár fel is ismerhető róla, mivel a nyelv a beszédben valósul meg, így a kettőt elválasztani nem lehet, csak kölcsönösen léteznek. Ebből következik, hogy a nyelv egyszerre közösségi és egyéni alkotás: a nyelv létrejötte és fennmaradása mindig egy közösséget feltételez, a nyelv használata, vagyis a beszéd pedig mindig egyénhez kapcsolódik. A nyelv olyan jelrendszer, amely nyelvi jelekből és a jelek szerkesztését irányító szabályrendszerből áll, és ezeknek a jeleknek és szabályoknak a létrejötte mindig társadalmi megállapodáson alapul, vagyis hogy egy közösség jelként és szabályként elfogadja, értelmezze és használja. Míg a közösség által elfogadott jelek és szabályok használatának módja konkrét, valóságos beszédhelyzetben már csakis az egyéntől függ: maga a nyelvet használó személy dönt arról, hogy egy általa elsajátított nyelvi rendszerből milyen jeleket (szavakat) választ ki, és ezeket milyen szabályok szerint fűzi össze mondattá, illetve szöveggé, hogy mondanivalóját a kommunikációs célnak megfelelően a legteljesebben ki tudja fejezni.

A nyelv mindig a társadalmi érintkezésben tölti be szerepét, a kommunikáció egyik eszköze, tehát közösségi eredetű, ezért kell az anyanyelv (vagy akár idegen nyelv) elsajátítása során mindenkinek ugyanazokat a nyelvi jeleket és szabályokat megtanulnia, de már a megtanult ismeretek birtokában egyénileg és önállóan alkalmazzuk a nyelvet.

A nyelv működésének folyamán, vagy a beszédben nagy szerephez jut az egyéni lelemény, a nyelvi fantázia, a nyelvi igényesség vagy igénytelenség, az érzelmi és hangulati beállítódás, a műveltség, az életkor.

A nyelv állandó mozgásban van, és ez a változás többnyire a beszédben indul el, akár egyéni kezdeményezés hatására, pl.: egy új szóalak megteremtésével, amely azonban csak akkor válik a nyelv részévé, ha egy közösség azt elfogadja, jelként értelmezi és használja, pl.: tolvajnyelven a pénz megjelölésére használt dohány kifejezés valószínűleg egyéni alkotás, de mivel egy közösség ezt elfogadja és használja, így a nyelv részévé vált.
Egy nyelv létrejöttében és változásában ugyanúgy szerepe van egy közösségnek, mint ahogy az egyénnek is, tehát a nyelv mind az egyén, mind a közösség alkotása.

írta: Caylus, 2009. jún. 9. 17:11 - címkék: nyelvtan, tétel és kategóriák: *nyelvtan* - még nincsenek kommentek

A nyelv, mint változó rendszer

A nyelv sajátos jelrendszer, amelynek különböző, egymásra épülő szintjei vannak (hang, szóelem, szó, szószerkezet, szöveg).

A nyelv a társadalomban élő emberekre beszédtevékenységére szolgáló eszközrendszer, amely alkalmas a valóság tükrözésére. A nyelv a beszéd alapja, a beszéd pedig a nyelv alkalmazása. A nyelv a társadalmi fejlődés során jött létre, és lehetővé tette a társadalomban élő emberek tevékenységének megszervezését, a megszerzett ismeretek kicserélését, összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt. A társadalom létezésének és fejlődésének elengedhetetlen feltétele a nyelv. Az emberi nyelv nem egyik napról a másikra, hanem hosszú, folyamatos, fejlődés eredményeképpen jön létre. A nyelv addig élő, amíg létezik közösség, amelynek tagjai használják az adott nyelvet.

A nyelv változó rendszer, a társadalmi viszonyok változásának megfelelően változik, alakul. A legszembetűnőbb változás a szókincsben jut kifejezésre, de ez a változás érintheti a hangrendszert és a nyelvtani rendszert is. A nyelvi változások okát ritkán lehet megtalálni, ezek a változások többnyire öntörvényűek, a nyelvet beszélők többségének nyelvérzéke irányítja a nyelvi változásokat.

A nyelvet az emberi közösség, a társadalom hozta létre, nélkülözhetetlen része, ill. eszköze az emberi életnek. A nyelvet is, mint az egész társadalmat, állandó változás jellemzi. A folyamatos változások miatt is szükséges a nyelv vizsgálata, amely kétféle módon történhet minden élő nyelv esetében: Leírhatjuk a nyelv mai állapotát, ezzel a leíró nyelvészet foglalkozik, és ennek alapja a szinkrónia ( a görög „syn” = együtt és „chrono” = idő szóból). Vagy kutathatjuk a nyelv történetét, ezzel a történeti nyelvészet foglalkozik, és ennek alapja a diakrónia ( a görög „dia” = át, keresztül szóból).

Az iskolai anyanyelvi órákon mindkét módszert (szinkronikus és diakronikus) alkalmazva vizsgáljuk a nyelvet, vagyis a mai kor emberének nyelvét is jellemezzük, de kutatjuk a nyelv eredetét, fejlődését és változásait is az évezredek során.

Ha a nyelv mai állapotát vizsgáljuk, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a nyelv használata nem egységes. Egy adott nyelv különféle változatokban él, másképpen beszélnek az Alföldön, másképp a Dunántúlon, más a szókincse egy mérnöknek, egy ügyvédnek, ha a szakmájukról beszélnek és különbség van az írott szöveg és a szóbeli megnyilatkozás között. Ha egy nyelv szinkron változásait kutatjuk, akkor a különböző nyelvváltozásokat kell megvizsgálnunk A nyelvváltozatok összessége a nemzeti nyelv. A nemzeti nyelvnek több tagolódása van: a normatív, területi és társadalmi nyelvváltozatot.

A normatív nyelvváltozatokban megkülönböztetünk irodalmi és köznyelvet. Az irodalmi nyelv nem azonos a szépirodalom nyelvével, hanem a nemzeti nyelv legigényesebb írott változata, amelyre jellemző az egyéni szín és csiszoltság. A köznyelv a nemzeti nyelv beszélt változata.

A területi nyelvváltozatok, nyelvjárások, dialektusok között nincs éles különbség. Egyes nyelvjárások hangtani és szóbeli szempontból térnek el egymástól. Pl. Szeged környékén sok az ö hang. A szókincsre jellemzőek a tájszavak: tengeri=kukorica, pampucka, pampuska=fánk.

A társadalmi nyelvváltozatok a csoportnyelvek, főleg szókincsükben térnek el a köznyelvtől. Ide tartoznak a szaknyelvek, melyeknek a legfőbb jellemzői a szakszavak, amiket az adott csoporthoz, szakmákhoz tartozók beszélnek. (pl.: logaritmus, négyzetgyök). Hobbinyelvek: szabadidős foglalkozások nyelve, sportágak, játékok nyelve. (pl.: csatár, partjelző). Életkori nyelvváltozatok: gyereknyelv (dajkanyelv), diáknyelv (pl.: diri, karó, pá-pá). Argó, más néven tolvajnyelv, melynek az a célja, hogy elkülönüljön a társadalom többi rétegétől (pl.: dohány, átráz, dumál, szajré). A nyelvváltozatok minden nyelvnek természetes jellemzői, gazdagítják, színesítik azt.

A nyelvtörténetet, a nyelv időbeli változását, a nyelvi rendszerek időbeli egymásutániságát nevezi a tudomány diakrónikának, a történeti nyelvvizsgálatot diakrón vizsgálatnak. Minden nyelv a fejlődése során változáson megy keresztül; ez a változás érinteti a hangrendszert, a szókincset és a nyelvtani rendszert is.

A hangrendszer változásánál a hangváltozások mindig a beszédben indulnak el. A szavak új hangalakja egy ideig együtt létezik a régiekkel, majd a régi eltűnik, és az új hangalak válik általánossá. A hangváltozásokon belül megkülönböztetünk szórványos és szabályos hangváltozást. A szórványos hangváltozás csak egy szóra terjed ki pl: hiszem – hiszen, míg a szabályos hangváltozásnál egy adott hang vagy hangkapcsolat egész fejlődésére kihat, pl.: ly hang j-vé válása. A hangváltozások új hangokkal gazdagították a hangrendszert, de egyúttal meg is szüntettek hangokat. A hangok egymás közti aránya, az egyes hangok megterheltsége is változott, pl.: nőtt a zöngés mássalhangzók aránya; kiteljesedett a hosszú és rövid hangok rendszere.

A mássalhangzórendszerünkben új hangok keletkeztek: c, zs, v, dz, ty. Létrejöttek a hosszú mássalhangzók, pl.: öregb – öregebb, virág+val= virággal (a teljes hasonulás miatt); olvas+j= olvass ( a felszólító mód jelének hasonulása miatt).

A 16. század végére mássalhangzórendszerünk már azonos a maival, de lényeges eltérés, hogy a ly hang átalakulása j-vé még nem kezdődött meg.

A magánhangzórendszerünk változása nagyobb arányú, mint a mássalhangzóké. A honfoglaláskori hangrendszerből eltűnt a mély i és az ajakréses a hang. Több új hang jött létre: ö, ő, a, ó. A meglévő hangok egy része egy fokkal nyíltabbá vált, pl.: a felső nyelvállású – u középsőállású – o-vá vált. Pur – por; nopun – napon

Erőteljesen bővült a hosszú magánhangzók állománya, és megnőtt a gyakoriságuk a használatban. A hosszú magánhangzók létrejöttének több oka van: a rövid magánhangzók megnyúltak bizonyos hangtani helyzetekben és a kettőshangzókból lettek hosszú magánhangzók pl. a szóvégi –ó, -ő (kettőshangzók: ai, ei, ou, ui)

írta: Caylus, 2009. jún. 9. 17:06 - címkék: nyelvtan, tétel és kategóriák: *nyelvtan* - még nincsenek kommentek

Vergilius eklogái s hatásuk a XX. Századi magyar költészetre

Publius Vergilius Maro Odivius és Horatius mellett az augustusi aranykor költőtriászának legnagyobb epikus költője.
Andesben született (Kr.e.: 70-19), egyszerű paraszti családban. Édesapja tanítatta és közéleti pályára szánta, de Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia határozta meg. Kr.e. 41-ben a polgárháborúk ideén édesapja kisbirtokait kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai később kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költő visszakapja családi birtokát. Ettől kezdve Augustus személye és politikai programja a költő szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is.
Kr.e 37-ben adta ki válogatott bukolikáit, pásztori költeményeit Ecloage címmel. (eklogé – „szemelvények”, „válogatott versek”). Ez a költemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeményből áll. A sorszámok nem a megírás dátumát fejezik ki. A görög bukolosz, vagyis marhapásztor szó alapján nevezzük bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a ezt a műfajt ekloga névvel illeték a vergiliusi cím miatt.
A műfaj megteremtője a görög Theokritosz, az idillnek nevezett költeményeiben ő szerepeltetett először pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természetben élnek, a nyájukat őrzik és dalolnak, szerelmeskednek. Eszményesített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg.
Vergilius nem ragaszkodott a hagyományhoz, az ő szereplői inkább földművesek. Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hőseinek, pásztorainak idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság elől valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikről a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik őket és földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett megjelenik a másik, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat.

A leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy születendő gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különböző keleti vallások Messiást ígérő tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnőinek, a Sybilláknak (szibilla) a jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát. A költemény tele van olyan motívumokkal is, amelyek elősegítették, hogy a keresztény egyházatyák később a IV. eklogában Krisztus születését megjövendölő próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos „pogány szent”-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérőjévé. Ilyen motívumok pl.: „ már megtérhet a Szűz”; „már új sarjat küld a magasból a földre az ég is”… a most születő gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörlik rólunk a bűn nyomát; az „isteni szent gyermek, nagy magzata Jupiternek” isteni életet él, s „ujjong a világ a jövendő korszak elébe”.
Vergilius nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét Kr.e. 40.ben, a vers megírása idején. Valószínűleg a brundisiumi béke megkötésével állhat kapcsolatban. A békét a szerződő felek házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. Octavia azonban terhes volt az előző férjétől, aki pár hónappal korábban halt meg, s a megszületendő gyermek Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. A megszületett fiút, Marcellust Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt. Ekkor támadt fel rövid időre a békében vetett remény.
Egy másik értelmezés szerint a versben említett gyermek nem más, mint a költemény címzettjének, Asinius Pollio consulának a fia. A születendő gyermek azonosítására vonatkozó értelmezésekről függetlenül a vers a háborúktól elgyötört és sokat szenvedett emberiség békevágyáról szól.

A IX. eklogában két pásztorköltő, Moeris és Lycidas beszélget a polgárháborúk kegyetlenségéről, a jogtalan földfoglalásról, a földjeikről elűzött parasztok szenvedéseiről. A dal és a költészet szépségével vigasztalják magukat és egy Menalcas nevű költő érkezését várják, hogy együtt dalolhassanak. Mindhárman határhelyzetű szereplők: költő és pásztor között és mindhárom alak a költő véleményét tükrözi. Menalcas valószínűleg maga Vergilius, a műben kiragadott részleteket idéz elfeledett vagy befejezetlen költeményeiből,. Ez érdekes és szokatlan kísérlet a költői töredékek bevonására. A harmadik költő meg tudta védeni földjét „Verseivel néktek megvédte Menalcas a földet”. A polgárháborúk zűrzavarában a költészet is háttérbe szorul, így a költőknek el kell hallgatniuk, a költőket figyelmezteti egy holló: „Hisz ha a holló épp az imént a baloldali odvas / Tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével”. A két pásztor-költő is abbahagyja a dalt. Az ekloga keserű bírálat is Vergilius korának viszonyairól.

Vergilius eklogáinak hatása:

Az ekloga műfaja Radnóti Miklós XX. századi költő lírájában él tovább 1937-ben felkérték Radnótit Vergilius eklogáinak fordítására. A költő alkalmasnak érezte ezt a formát arra, hogy benne az embertelen kort, veszélyeztetett létét és boldogságigényét kifejezésre juttassa. Ezekben a költeményekben a költő idillikus érzése és sorsának tragikus tudata egységbe forrva jelenik meg.

Az „Első ecloga”-ban Radnóti hangsúlyozni kívánta a mű vergiliusi jellegét. A szöveg mottóját Vergilius Georgicájából vette. A mottó a világ romlására utal, fordítása: „Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök sokasága”. A költemény tavaszi tájképpel indít. Ebben a világban találkozik a pásztor és a költő, felidézik a spanyol polgárháború szörnyűségeit, Federico García Lorca és József Attila sorsából következtet Radnóti a saját végzetére: „ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.” „Garcia Lorca halott!”, „ Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő, / így tűnik el!”, „Észre se vették.” – észre sem veszik, ha meghal egy költő. „Igaz i, hova futhat a költő?/ Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / folyton a rendre”. A költő tudja, hogy őt is megölik, de addig is teszi a dolgát, vagyis ír. A reménytelenséget az alkotó munka váltja fel. Radnóti a „tölgyfa” hasonlattal mondja el legszemélyesebb vallomását, és ez élete végéig programja marad : „ Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, -várja, de addig is új levelet hajt.” Vagyis ő a tölgyfa, meg van jelölve, ahogyan megjelölik a zsidókat, majd kivégzik, de mint a tölgyfa ő is új levelet hajt, vagyis tovább ír. A tölgy a beteljesedő költősors szimbóluma. A költő azzal győzi le a halált, hogy úgy alkot, dolgozik a halál közelségében, mintha örökké élne.

Negyedik ecloga c. költeménye Radnóti szenvedélyes szabadságvágyát fejezi ki. Ebben a műben a költő már nem alkalmazza a pásztori műfaj kellékeit, eltávolodik a vergiliusi példától. A Költő és a Hang beszélgetnek: a költői én belső vitáját, drámáját szólaltatja meg a párbeszéd. A Költő reménytelenül, csüggedten szól életéről, a Hang pedig bátorítja, bíztatja, és felidézi életének sikereit, szép emlékeit. A reménytelenség, vágyódás és bizakodás küzdelmét kísérhetjük nyomon a versben. A rabságból csak a halál szabadíthatja meg a költőt. Meghatározó gondolata a reménytelen, tragikus körülmények között, a halál biztos tudatában is a költői hivatás vállalása: „az égre írj, ha minden összetört!”

Babits Mihály az antik kultúra nagy tisztelője, ismerte és alkalmazta az ókori strófaszerkezeteket, a mitológiai hagyományt, az antik műfajokat, mint pl.: óda, himnusz, ekloga. Nagy művészelődeivel is azonosul, ilyen pl.: Horatius, de különbözik is tőle, mivel Babits újat akar. Ekloga című versének két szereplője van, egy Titirusz nevű képzeletbeli pásztor, akit a vers elején és végén szólít meg a költő, illetve maga Babits; az ókori pásztor-költő a valóságban is részese az idillnek, valódi „terebélyes bikkfa” alatt heverészik és nádsípját fújja, míg Babits csak lélekben jut el az idill világába: „én okosan / lelkem küldöm el inkább és magam / itt maradok”.

Weöres Sándor művészetében az ókori kultúrák egységes világképét tekinti példának, régi mítoszokat vesz alapul és értelmez újjá egyéni módon, Bukolika című verse hexameterekben íródott. Témája a szerelem, szereplői azonban nem pásztorok, hanem egy fiú és egy leánygyermek, akik játszótársak és a játék közben ismerkednek a szerelemmel. Pajzán, erotikus hangvételű a vers, tele van vidámsággal, életörömmel, az ókori görögök derűs világát idézve. A versforma nem párbeszédes, de vannak benne párbeszédrészletek.
Antik ekloga c. költeménye is szerelmi témájú, az előbbihez szorosan kötődő alkotás; a versforma disztichon (1 sor hexameter 1 sor pentameter), és az erotika ebben a műben is jelentős szerepet játszik. A testi szerelem, mint az élet egyik örömforrása áll a vers középpontjában. A fiú és a lány párbeszédtöredéke a szövegbe beépülve teszi teljessé a vers hangulatát.

Vergilius a későbbi korok számára a legnagyobb és legtöbbet idézett római költő volt. A magyar irodalomra gyakorolt hatása is jelentős: műveit fordította Csokonai Vitéz Mihály, Devecseri Gábor, Radnóti Miklós. Erőteljesen hatot Zrínyi Miklós eposzára, és hexameterben íródott eposzaink is az ő példája nyomán születtek, mint Vörösmarty Mihály Zalán futása c. alkotása.

írta: Caylus, 2009. jún. 2. 21:03 - címkék: irodalom, tétel, Vergilius és kategóriák: Vergilius - 1 komment

Shakespeare: Hamlet

A 16.sz. második fele Erzsébet királynő uralkodása, az angol reneszánsz első szakasza. Erzsébet királynő képes volt egyensúlyt teremteni a feltörekvő polgárság és a nemesség között. Mivel béke és jólét uralkodik, virágzik a kultúra. A polgárok a kereskedelemből és a gyarmatosításból meggazdagszanak, egyre több nemes elszegényedik. A polgárok fizetnek az úri környezetért. Az irodalmi élet a dráma virágzását eredményezi.

Rengeteg színház épül, ez jelentős hatalmat jelent a részvényeseknek A Királyi Színtársulat a leghíresebb a Globe-színházzal. A vándorszínészek kocsmákban adnak elő, a kocsmai színpadot építették be a londoni színházak, mint például a Globe is ezt tükrözi felépítésben. A hátsó színpadra erkélyt építettek, ez jelképezte a mennyországot. Az előszínpad volt a Föld, benne egy süllyesztő, amit a Poklot ábrázolta. Vízszintes és függőleges beosztási tagoltsága volt Díszlet nem volt, csak jelképesen, pl..: egy kosár, ami a piacot jelképezte.

A színészek között nem voltak nők, őket magas-hangú fiatal fiúk játszották. Reneszánsz ruhákban jártak, amit a színészek készítettek és az ő tulajdonukban állt. Nagy felelőséget kellett vállalniuk a ruhákért, mivel előadás után a közönség egyből véleményt nyilvánított, s ezt zöldség dobálás formájában tette, ami kockáztatta a ruhák épségét. Ez volt a színészek befektetése. A színház felett közvetlen egy deszka tető helyezkedett el, nehogy megázzanak a jelmezek.
Az előadások tavasztól őszig tartottak, mert télen túl hideg volt. Világítás híján csak délután 2-5-ig, szünet nélkül folyamatosan játszottak. Különböző helyeket lehetett vásárolni. A legolcsóbb 1 pennyért kelt el, inkább szegények körében, ennek fejében állhattak a csarnokban. Magas deszkakerítés épült a színház köré, amit emeletesre készítettek el, ez ülőhelyként szolgált. Itt 2 pennyért ülhettek, kereskedők és nemesek körében volt népszerű. Gazdagoknak plusz egy pennyért párna is járt. Aki még ennél is többet fizettek, azok a színpad szélén foglaltak helyet.
A 16.-17. sz.-ban, Londonban világra szóló eseménynek számított, és kedvelt elfoglaltság volt a színház látogatása, ezen minden társadalmi réteg részt vett. Ezért is volt nehéz feladata a szerzőnek, mivel minden igényt ki kellett elégítenie. Egyaránt kellett, hogy tetsszen gazdagnak és szegénynek. Erre találták ki a beépítet clown/bohóc/-jeleneteket. Shakespeare művei mindig mindenkinek elnyerte a tetszését. Általában négyszer játszották ugyan azt a darabot, így mindenki láthatta. Minden hétre a szerzőnek újabb darabbal kellett előállnia. A művészeknek pedig minden héten újabb és újabb darabokat kellett megtanulniuk, ezért alkalmaztak egy súgót.
Híres színház a Theater a Globe mellett, ami nevét a bejárat fölé elhelyezett földgolyóról kapta.
Az angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges elődök és kortársak közül emelkedik ki, életművének sajátossága csak Homérosz, Dante és Goethe nagyságához mérhető.

1564-ben született Strarford-upon-Avon-ben, egy falusias kisvárosban. Anyja földbirtokoslány volt, apja gazdag kereskedő. Shakespeare 18 éves korában vette feleségül a nála 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, akitől 3 gyermeke is született. 1586-87 táján elhagyta családját. A következő 5 évről nem tudni semmit. 1592-ben már, mint híres színész és drámaíró tűnik fel, kapcsolatba hozva a Globe-bal. A színház részvényeseként, meggazdagodott. Megvette Stratford egyik legnagyobb házát, 1598-tól kezdve több telket, birtokot vásárolt.1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Utolsó éveiben már elzárkózott a világtól, a szülővárosában halt meg, hagyomány szerint a születésnapján 1616. április23.-án.

Shakespeare összesen 37 darabot írt. Eleinte régebbi darabok átdolgozásával foglalkozott, a téma eredetisége nem volt követelmény. Sok ilyen darabja elveszett. Drámaírói pályájának első felére, 1590-1600 közötti időre nagyjából 22 darab esik. A VII. Henrik kivételével az összes királyi dráma. Tragédiái közül a Rómeó és Júlia, a regényes művei vagy a színjátékai közül a Szentivánéji Álom, Ahogy tetszik, Vízkereszt… 1593-ban jelentette meg szonettjei nagyobb részét. Lírai verseinek fő témája a szerelem és a barátság.
Pályájának második felében, 1601-1613 Shakespeare világszemlélete komorabbá vált. Talán a politikai élet változásai, Erzsébet királynő halála játszhatott közre. Művészete mégis ekkor ért be igazán, legjobb alkotásai ekkor születtek. Ebben, a több mint egy évtizedes időszakban főként tragédiákat írt. Kiemelkedő darabjai, pl.: Július Caesar, Hamlet, Antonius és Kleopátra. A Téli rege és A vihar is tragikus alaphangot ütnek meg, de a katasztrófa elhárítódik, a konfliktus feloldódik a megbocsátásban. Ezek Shakespeare legérettebb alkotásai, fejlődése betetőződését is jelzik. Életében több munkája is megjelent nyomtatásban, de Shakespeare nem ellenőrizte ezeket a kéziratait.
Volt színésztársai 1623-ban adták ki drámáinak első gyűjteményét.

Shakespeare Hamlet, dán királyfi című műve a bosszúdrámáknak a maga idejében igen népszerű műfajához tartozik. Minden valószínűség szerint Thomas Kyd Spanyol tragédia (1588) című darabja hatott Shakespeare-re, ennek hőse Hieronimo, kegyetlen bosszútervet gondol ki meggyilkolt fiáért: őrültséget színlel, látszólag megbékél ellenfeleivel, egy színelőadást is rendez, ezt használja fel arra, hogy megölje fia gyilkosait.

A korabeli közönség megtalálta az izgalmas látványosságot a szellemjelenésben, gyilkosságokban, sírban vívott ökölharcokban. A nevetni vágyók pedig kitűnően szórakoztak a tréfás sírásókon, a főhős vélt elmebaján, és a szellemes szójátékokon. A műveltebbeket meglephette, hogy a királyfinak a bosszú érdekében ezúttal nem fizikai nehézségeket kell legyűrnie, hanem belső ellenállásán kellett úrrá lennie.

A darab 1600-1601 körül keletkezett, az egyre mélyülő politikai és világnézeti válságok időszakában. Nyomtatásban először 1603-ban jelent meg, majd a következő évben is. A két kiadás között lényeges eltérések vannak, magyarra Arany János fordította le 1866-ban.

Hamlet Shakespeare leghíresebb és egyben legteljesebb alkotása is, mert a legtöbbet mondja el az emberről. A darab az újkori polgári gondolkodás egyik első, s azóta is folyton ismétlődő kurzusszituációját fejezi ki, az emberi lélek bonyolult sokrétűségét, kiismerhetetlen talányosságát. Művét színpadi előadásra szánta.

A mű Dánia királyának halálával kezdődik, akit Claudius követ a trónon, akihez hozzá megy Gertrud, a halott király özvegye. Hamlet, a királyfi ezt képtelen elfogadni. Meglátogatja édesapja szelleme, aki elmondja fiának, hogy Claudius ölte meg, a szokásos pihenőjén, alvás közben mérget öntött a fülébe, majd a szellem apja halálának megbosszulását követeli. Hamlethez kapcsolódik egy másik szálon Ophelia, akibe Hamlet szerelmes, a lány azonban apja, Polonius kérésére, visszautasítja őt. Polonius ellenzi a kapcsolatot, mert látja, hogy Hamlettel nincs minden rendben. Hamlet őrültséget színlel, és csapdába csalja Claudiust a híres „egérfogó-jelenetben”, színészekkel eljátszatja ugyanazt a történetet, ami apjával esett meg. Claudiust felzaklatja a darab, majd kéri feleségét, Gertrudot, hogy beszéljen Hamlettel. Eközben Polonius a királyné szobájában elrejtőzik a kárpit mögött hallgatózni, mert azt hiszi, hogy Hamlet őrültségének hátterében Ophelia elutasítása áll. Hamlet hirtelen felindultságból leszúrja Poloniust, mert azt hiszi Claudius hallgatózik. Apja halála és Hamlet őrült viselkedése miatt Ophelia elméje megbomlik és öngyilkos lesz. A király megijed és azonnal Angliába küldi Hamletet, hogy minél messzebb tudja az udvartól. Gondoskodik róla, hogy Hamlet ne térjen vissza élve, levélben sürgeti halálát. A terv azonban meghiúsul, a levél pecsétjét Hamlet törte fel. Eközben Laertes, Polonius fia, családjáért bosszút akar állni, és Claudius-szal szövetkezve párbajra hívja ki Hamletet. Claudius, hogy biztosítsa pozítcióját, ha nem sikerülne Laertesnek legyőznie Hamletet, méregbe mártatja Laertes lándzsájának, majd egy serleget is méreggel töltet meg Hamlet számára. Gertrud a viadal alatt megissza Hamlet számára előkészített mérgezett bort és meghal. Hamletet megsebzi Laertes, akit később Hamlet halálosan megszúr, halála előtt Laertes színt vall, hogy mérgezett volt a lándzsa és a bor, és hogy Hamletnek nincs már sok ideje hátra. Hamlet utolsó erejéből megöli Claudiust és utódjának Fortinbarst, a norvégiai herceget nevezi meg. Halála után jelennek meg az angol követek, akik Rosencrantz és Guildenstern halálhírét hozzák. Horatio, Hamlet leghűbb barátja, aki a főhőst végig kísérte, támogatta, meséli el mindenkinek Hamlet történetét.

A mű alapkonfliktusa, hogy Hamlet felelősségteljesen végiggondolva gyanúját apja halálát illetően, hogy az erkölcsös uralkodást helyreállítsa, meg akarja ölni Claudiust, aki ezt el akarja hárítani, hogy a megszerzett trónt és feleségét megtarthassa.

Claudius merénylete és a királynéval kötött hirtelen násza, nemcsak egyszerű tett, hanem erkölcstelenségénél fogva egész Dániát megfertőzi. Ez a két tett lett az egész ország erkölcsi romlásának. Hamletnek az a meggyőződése, hogy az ország kormányozásának, az uralomnak tiszta erkölcsi elveken, tetteken kell nyugodnia. Ez a meggyőződés nem a cselekmény megindulása után alakul ki a királyfiban, hanem mindig is a tiszta erkölcsben hitt. Csak a felismerés az új, hogy épp neki kell a dolgokat helyes mederbe terelnie és helyrehozni a Claudius által létrehozott erkölcstelen rendszert, mely egész Dánia romlását vonja maga után. Érzi feladatának súlyát, épp ezért mondja: „Kizökkent az idő, ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!”

A dráma központi alakja egy súlyos sérelmet szenvedett, elégtelenkedő, reményeiben csalatkozott nemesember, aki leleményesen törekszik ellenfeleinek megsemmisítésére, de bosszúvágya az őrület peremére sodorja, teljesen kivetkőzteti emberi mivoltából, és a végkifejletben maga is áldozatául esik az általános mészárlásnak. A néző inkább megkönnyebbülést érez, mint sajnálkozást. Hamlet ennek a tradíciónak számos jegyét magán viseli, Shakespeare műve és főhőse gyökeresen különbözik minden más bosszútragédiától. Ő az egyetlen a drámában, aki nem fogadja el a Claudius által teremtett helyzetet, hanem nekitámad, hogy visszaállítsa az erkölcsi világrendet akár az élete árán is. Gondolkodó, felelősségteljesen végiggondolja helyzetét, igazi értelmiség, aki minden helyzetnek, eshetőségnek, állításnak rögtön az ellentétével is számol. Az egymásnak feszülő ellentéteknek filozófiai síkon keres egy minden kétséget kizáró megoldást. Vívódó töprengő hős, aki épp kétségei miatt húzza, késlelteti a cselekvést. Többször megölhetné Claudiust, de nem biztos benne, hogy helyesen cselekszik, hiszen anyja boldog a király mellett és a szellem szavaiban is kételkedik. A bosszú nem egyeztethető össze Hamlet egyéniségével, a drámában azonban nem érezhetjük, hogy Hamlet emiatt ódzkodna a feladattól. Nem töpreng a vérbosszú mibenlétén, sem azon, hogy a bosszú egyedül Istenre tartozik. A Szellem, miközben Claudius ellen feltétlen bosszút sürget, arra inti Hamletet, hogy anyja büntetését bízza Istenre és a tulajdon lelkiismeretére. Sem a Szellemben, sem Hamletben fel sem ötlik a gondolat, hogy Claudius meggyilkolása ellenkeznék az isteni törvényekkel. Épp ellenkezőleg, Hamlet mindvégig morális kötelességének érzi a bosszúállást. Hamlet számára a valódi kérdés az, hogy a gondolkodás lehetőséget ad-e bármiféle értelmes cselekvésre, hiszen egyszerre fel lehet mutatni valaminek a jó és a rossz oldalát. Lehet-e létezni egyáltalán ha a gondolkodás egy gondolat ellentétét is képes létrehozni. Hamlet a létérzés bonyolult összefüggéséig jut el: érdemes-e élni vagy sem?

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. / Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” (III. felvonás, 1. szín)

A valódi konfliktus Hamletben önmagában van, ugyanis két korszak határán álló hős: még megvan benne a középkor emberére jellemző nyers bosszúvágy, érzelmei elragadják, uyganakkor már az új reneszánsz kor emberére jellemző békevágy, humánum is él lelkében, Az erkölcsi kötelességteljesítés parancsa áll ellentétben békére vágyó, az erőszakot elítélő, intellektuális lényével. Ez késlelteti a cselekményt.

Rengeteg kétely, bizonytalanság szövi át Hamletet és a világát. Az őrültség színlelése is ide tartozik, mert teljes kielégítő magyarázata nincs, inkább felkelti ezzel Claudius gyanúját, mint elaltatja. Hamlet neve és története a skandináv előidőkbe nyúlik vissza, s maga a név egyes szófejtők szerint magába foglalja az „őrült” jelentést. Shakespeare hőse a szellemjelenés után megtiltja Horatiónak és Marcellusnak, hogy megváltozott viselkedésének hátterére bármi célzást tegyenek és hogy a szellemről bárkinek is meséljenek. Az őrület színlelése Hamletet kevésbé veszélyesnek tűnteti fel Claudiusnak, de elsősorban emiatt nem Claudius, hanem Polonius siklik tévútra. Hamlet az őrültség színlelése miatt időt nyer, hogy szembesítse Claudiust és alávesse a próbájának. Hamlet már a cselekmény elején rendkívül zaklatott lelkiállapotban van, ennek palástolására is alkalmas a színlelt őrület, s ezzel lehetővé teszi egyúttal, hogy véleményét élesebben kimondja, ellenfeleit orruknál fogva vezesse, kritikáját az egész környezetével szemben hatékonyabbá és egyben ironikusabbá tegye. Hamlet ezzel magára vállalja az „intellektuális bolond”, a szatirikus kommentátor feladatát. Ezt a szerepet a bosszútragédiák elégedetlen hősei mindig is betöltik.

Hamletnek Claudiussal és az egész ellenséges világgal kell megmérkőznie. A bonyolult dráma ezen az egyszerű képleten alapszik. Egyenlőtlen küzdelem ez, hiszen Hamlet Horatión kívül szinte senkire sem támaszkodhat. Hamlet küzdelmének van valami eleve kudarcra ítéltsége, amit ő nagyon élénken érzékel.

Hamlet kapcsolta az anyjával a dráma nehéz kérdései közé tartozik. Hamlet nemcsak mélyen megbántott, hanem ítélkező is. Erkölcsbíró szerepében jelenik meg anyja szobájában, szellemi és erkölcsi ítélőképesség hiányát veti Gertrud szemére: hogyan cserélhette fel az idősebb Hamletet Claudiussal. Hogy mi vakíthatta el Gertrud ítélőképességét, arra Hamlet nehezen képes választ találni. Anyja már nem fiatal, tehát az érzelmek fellobbanására már nem hivatkozhat. Tette őrülettel sem magyarázható, csak valami bűnös eredetű vakság hatalmasodhatott el rajta, meg kell hát bánnia bűnét, így arra akarja rádöbbenteni anyját, hogy milyen mélyre süllyedt. Hamlet az egész női nemre nézve érvényes következtetést von le anyja gyarlóságából, s ennek az általános ítélkezések a hatálya alávonja Opheliát is. A királyfinak az egyik fájdalmas-tragikus tévedése ez. Hamlet sokszorosan nehéz helyzetben vergődik, s érthetően tesz ismételt szemrehányást magának a halogatásáért. De a megszámlálhatatlan nehézség erőinek felfokozására kényszeríti és éppen általuk nő fel a feladathoz, amit tökéletesen megoldani nem képes, de mégsem marad tétlen. Olyan sokoldalúan nyilatkozik meg, ami egyedülállóvá teszi a nagy shakespeare-i hősök sorában. A gátoltság és kényszerű halogatás kétségtelenül fontos mozzanatok akciójában, de ott van a tettrekészség, a romlott viszonyokkal való szembeszállás motívuma is. Tragikumát és hősi rangját csak növeli, hogy mindvégig tudja: küzdelme nem zárulhat valódi győzelemmel. Küzd a világ romlottsága ellen, visszaállítja a felborult értékrendet, így halála nem volt értelmetlen.

A világnak az a züllöttsége, amely ellen Hamlet harcol, nemcsak a drámában megjelenített kor bemutatására szolgál, hanem Shakespeare megrendítő egyéni élménye lehetett.

„Fáradt vagyok, ringass el, óh halál:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szüz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletes korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot doktor Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:

Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!”

írta: Caylus, 2009. máj. 20. 19:12 - címkék: hamlet, irodalom, shakespeare és kategóriák: William Shakespeare - 2 komment

A szabadság és a boldogság problémái Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés című regényében

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821–1881)

A 19. század orosz alkotója, akinek állandó jelzője az „istenkereső pokoljáró”. Nyekraszov, akorszak egyik jelentős költője szerint „Új Gogol született” bene.
Világképe (A nagy inkvizítor című részlet alapján):
Dosztojevszkij legfontosabb kérdése: Isten, a szabadság és a boldogság problémája. Krisztus a szabadságot hozta el az embernek, ezzel együtt a döntés és választás felelősségét is. A szabadság jegyében dönthet és választhat Isten létéről is.
Wittgenstein:
“Csak olyan kérdést lehet feltenni, amire lehet válaszolni.”
“Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

A „polifonikus” regény

Dosztojevszkij új regénytípust alkotott: az ún. filozófiai-ideológiai regényt vagy eszmeregényt. A formális cselekményről a hangsúlyt a hősök belső állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, az egyes emberekben megfogalmazódó különböző és ellentétes gondolatok, eszmék összecsapásaira helyezte át. Ő fedezte fel, hogy az emberi lélek nem racionális természetű: kibogozhatatlan folyamataiban a legellentétesebb dolgok megférnek.
Az elbeszélő „mindentudó”, narrátor, ismeri hősei legrejtettebb gondolatait, cselekedeteik rugóját, mindent tud róluk, és saját értékrendje, ítélete, világképe érvényesül a regényekben, az övé az „utolsó szó” joga.
A szereplők dialógusai is valójában a hősökről szóló szerzői szavak, és a párbeszédek „idézetként” épülnek be az elbeszélő szövegbe.
Ezekben a regényekben nem jelenik meg a szubjektív szerzői nézőpont. Az elbeszélői közlés arra a minimumra, a külső tények tudósítására szorítkozik, amely nélkülözhetetlen az elbeszélés irányításához.
Hősei önmagukat világítják meg minden lehetséges szempontból.
Az eszme képe nem önmagában, elvont filozófiai fejtegetésként jelenik meg: az eszme képre elválaszthatatlan az eszmét hordozó ember alakjától. Írásainak nem az eszme a főhőse, hanem az eszme embere. Dosztojevszkijnek olyan regényhős kell, aki teljes valójában, minden gondolatában, érzésében, minden porcikájában képes meggyőződésével eggyéolvadni. Alakjai nem szenvedélyeik, hanem gondolataik megszállottjai.
Az egyes ember belső ellentmondásait is térbelivé dramatizálja, ezekből 2 vagy több embert teremt, és rákényszeríti hőseit, hogy vitába szálljanak megkettőzött énjükkel: hasonmásukkal, az ördöggel, alteregójukkal, vagy karikatúrájukkal. Általában ezért rendeződnek párokba Dosztojevszkij regényeinek főszereplői.
Szereplőinek legjellemzőbb vonásuk az önkínzó őszinteség, a gyónásszerű, vallomásos önkitárulkozás. Az író maga soha nem fejti ki egyéni véleményét, csupán szereplőit beszélteti.
Alakjai rendszerint olyan megsértet és megalázott emberek, akik társadalmon kívüli állapotba kerülnek, és ezért nem kötik őket a hagyományos társadalmi erkölcsi normák. Szinte keresik a kínos helyzeteket.

Bűn és bűnhődés

Dosztojevszkij első és világszerte legismertebb nagy regénye a pétervári környezetben játszódó Bűn és bűnhődés. A mű 1866-ban jelent meg.
Cím
A témát jelöli meg: a végrehajtott bűn és az elnémíthatatlan lelkifurdalás dialógusát. A bűn következménye a bűnhődés ( ez a két szó osztja 2 részre a regényt).
Előzmények, hatástörténet
„Mindannyian Gogol Köpönyegésből bújtunk ki.” (Dosztojevszkij)
A világirodalomban Flaubert-rel és Dosztojevszkijjel kezdődik a klasszikus regénytípus bomlása. Nélküle elképzelhetetlen a lélektani irányzat kifejlődése. Hatott a francia Gide-re a pszichikum következetlenségének ábrázolásával; Kafkára, aki – a nyugati regényben először – a bűn és bűntudat viszonyából vezeti le az emberi létezés képletét. Merítet belőle Thomas Mann és Faulkner is, de világához a francia egzisztencializmus irodalma áll a legközelebb: hatásával találkozunk Camus műveiben is.
Konfliktusok
A mű alapját az eszmék harca adja. Maga a szerző nem szól bele a szólamok dialógusába, nem áll egyik eszme pártjára sem.
Motívumok
- bűn motívuma: Dosztojevszkij több regényében visszatér
- hallgatózás: nem véletlen, hogy minden lényegeset meghallanak a regényben (pl. amikor Raszkolnyikov meghallotta a tiszt és a diák beszélgetését az öregasszonyról)
- álmok: Raszkolnyikov többször is álmodik, ami a lelkiismeret-furdalás visszatérő jele

A mű kérdése
Mi a szabadság? A modern társadalomban hol vanak a cselekvés határai? A cél szentesíti az eszközt?
A jólét filozófiája: A világon mindenek alapja a magánérdek. Hiszen menél több a jól intézett magánügy, annál szilárdabb a társadalom alapja, és annál jobban fejlődhet benne a közügy. Tehát ha kizárólag csak magamnak szerzek, akkor szerzem a legtöbbet mindenki számára. (Luzsin fejti ki az elméletet a regényben.)

Válaszok a szabadság paradoxonára:
Raszkolnyikov:
Logikai konstrukciójának kiindulópontja (Nietzsche Zarathustrájához hasonlóan), hogy osztályozza az embereket. A hangyaboly, a tetűk világa feladata, hogy fenntartsák a létet, hogy sokszorosítsák az embert. A Napóleonok világa a kiváltságos emberek világa, akik mozgatják a világot, akik célt és értelmet adnak a létezésnek. Ahhoz, hogy ezt a feladatot betölthessék, túl kell lépniük a konvencionális erkölcsi kereteken, azaz a cél érdekében mindent szabad. Raszkolnyikov gyilkossága szándéka szerint intellektuális gyilkosság, s arra irányul, hogy bizonyítsa elméletét, azaz létezik ez a felosztás, megállja a helyét a logikai konstrukció.
Luzsin:
A második világ haszonelvűségét hirdeti, annak önzését, egoizmusát. “Mindent csak magadnak” – hirdeti, s ennek érdekében ölni is szabad. Felfogása megerősíti Raszkolnyikovot tette elkövethetőségében.
Szvidrigaljov:
Nemet mond a világra azzal, hogy akarattal átlép minden erkölcsi korlátot, negatív értelemben van túl jón és rosszon. Emiatt cselekedetei kiszámíthatatlanok, a jóság és emberi aljasság követhetetlenül váltja egymást, s e felfogás logikus következménye az öngyilkosság.
Szonja:
A rációval adott válaszokkal ellentétben az ő válasza a szív döntése, a teremtménytudattal ráhagyatkozik a Gondviselőre; mivel elviseli az életet, kívül is marad a történteken, s az evangéliumban talál menedéket.
A válaszok kapcsán Dosztojevszkij kérdése nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek van inkább igaza. Szonja válasza éppoly szélsőséges válasz, mint férfitársaié, ám a mérleg nyelve mégis inkább felé billen, mert az ő felfogása kevésbé veszélyes embertársaira. Ezért is mondhatja Török Endre, hogy a Bűn és bűnhődés a divergencia regénye, a közelítő távolodás kifejezője. Azaz miközben a hősök közelítenek eszméjükhöz, logikai konstrukciójukhoz, annak megvalósulásához, fokozatosan el is távolodnak tőle.
A regény egyik központi alakja, problémahordozó hőse a vizsgálóbíró, Porfirij. Nem a gyilkosságot akarja bizonyítani, hanem az elvet akarja kikezdeni. Alakjában Dosztojevszkij az eszményi igazságszolgáltatót rajzolja meg, melynek feladata nem az erőszakra adott intézményesített erőszak, azaz nem az erőszakfolytonosság fönntartása, hanem annak megszüntetése. Dosztojevszkij felfogásában a bűnös erkölcsileg megköveteli a büntetést, az igazságszolgáltatás feladata ennek a folyamatnak az elősegítése. A regény zárlata a szabadság, illetve a rációval való döntés paradoxonából következik. Raszkolnyikov értelmével tagadja a bűnt, az erkölcsi parancs szerint azonban meghajlik. A logikát szétveti egy, az értelemnél erősebb erő, anélkül azonban, hogy ez a logika teljesen megadná magát. Az epilógusban Szonjával az evangéliumot olvasva is fölmerül benne saját elméletének kérdése.

A főhős
Rogyion Romanovics Raszkolnyikov 23 éves fiatalember, tanulmányait szegénysége miatt megszakító egyetemista, joghallgató. Kerüli az embereket, behúzódik odújába, folytonosan elmélkedik, go9ndolataiba merül, mert már egy hónapja egy rögeszme rabjává vált.
Rendkívül fejlett tudatú ember, az eszmék embere. Két vagy több lélek is lakik benne.
Iszonyatos bűncselekményt követ el: baltával megöl egy vén uzsorásnőt, aljona Ivanovnát, hogy pénzét elrabolja. Számításába azonban hiba csúszik, meg kell ölnie a vénasszony féltestvér hugát is, Lizavetát. Lizaveta életének kioltása nem szerepelt a tervébe. Raszkolnyikov megundorodik a kettős gyilkosságtól, és bár az uzsorásnő látogatói megzavarják, sikerül észrevétlenül kijutnia az utcára.
Bűnjeleket nem hagy maga után, Porfirij Petrovics vizsgálóbíró is csupán pszichológiai érveket tud felsorakoztatni ellene.
Raszkolnyikov tete „ideológiai” bűn: alapos gondolati elemzés és erkölcsi elhatározás után döntött úgy, hogy nem bűn, amit elkövetni készül.
A vizsgálóbíróval való találkozáskor derül fény „elméletére”. Raszkolnyikovnak kb. 2 hónappal a bűntett előtt megjelent egy cikke a Negyedévi szemlében A bűnről címmel.
A két „főszólam” tehát Raszkolnyikové és a vizsgálóbíróé.
A különböző szólamok vitája
A vizsgálóbíró ellenérvei akörül forognak, hogy miképpen lehet megkülönböztetni a rendkívülieket a közönségesektől. És mi lesz a következménye annak, ha tévedés történik, és az egyik fajtához tartozó ember a másikhoz számítja magát, és kezd átlépni az akadályokon.
A vita eredményeképp R. eszméje különböző egyéni tudok között folyó harc formájában bomlik ki az olvasó előtt.
A bűnnek az elméleti igazolását erősítik fel a főhős egyéni tapasztalatai is: maga régóta koplal, rongyokban jár, félévi szobabérrel is tartozik. A gyilkosság előtti napokban találkozik véletlenül a részeg Marmaledovval, aki elmeséli, hogy lánya, Szonya „feláldozta” magát nevelőanyja és 3 éhes mostohatestvére miatt és prostituált lett.
Másnap kapja kézhez anyja, Pulherija Alekszandrovna levelét. Ebben az áll, hogy húga, Dunya – a szégyenletes Szvidrigaljov-história után – eljegyezte magát Luzsinnal, holott szerelemről a szó szoros értelmében nem lehet szó sem az egyik, sem a másik részéről.
R. Szonyát felmenti, hiszen tettének indítéka az önzetlen és végtelen szeretet volt, következménye pedig a képtelen, leírhatatlan emberi szenvedés. Húgát viszont elítéli, mert ugyanarra az útra kíván lépni a Luzsinnak kötendő házasságban, mint Szonya: pénzért adja el magát.

A lelkifurdalás
R. bűntudatot érez, mert a gyilkosság tanúját, Lizavetát is meg kell ölnie, aki pedig nem tetű és féreg. Később az is kiderül, hogy Lizaveta Szonya keresztjét viselte a nakában. Az igazi tettes helyett az egyik szobafestőt, Mikolkát tartóztatják le, és az ártatlan, agyonkínzott ember váratlanul beismerő vallomást tesz. A diákot gyötörni kezdi a gondolta: s meggyilkolt uzyorásnő sem születet tetűnek. Bűnösségének tudata összeroppantja, de a gyilkosság után sem elméletét hibáztatja, hanem önmagában csalódik. Rá kell döbbennie, hogy nem rendkívüli meber, és nem volt joga átlépni a megszokott erkölcsi normákon. Kísérlete nem sikerült. Razumihin és Zoszimov vitájából tudja meg, hogy a rabláshoz sem értett: a tetes elvitt ugyan 15-20 rubel értékű holmit, de otthagyott kb. 1500 rubelnyi pénzt.
Petrovics az említett cikknek abból a gondolatából indul ki, hogy a bűnt mindig betegség kíséri, és R. elájulására és a napokig tartó eszméletlen állapotára alapozza gyanúját.
De maga a tettes is gyanúsan viselkedik.
Fölkeresi a rablógyilkosság helyszínét, érdeklődik a vértócsa felől, elmeséli Zamjotovnak, hogy hová tenné őa rablott zálogtárgyakat, ha ő követte volna el a gyilkosságot.
A „baráti” beszélgetések alatt gyakran elsápad és ingerült. A vizsgálóbíró átlát rajta, valójában mindent tud, de nincsenek kézzelfogható bizonyítékai, és csak a tettes beismerő vallomására vár. Biztos abban, hogy ez előbb utóbb bekövetkezik.
Amikor a főhős már képtelen egyedül elviselni a bűn terhét, mindent bevall Szonyának. Szonya véleménye szerint vállalnia kell a bűnhődést.
Szvidrigaljov, aki titkon kihallgatta R. gyónását, más lehetőséget kínál. Egyetért R. eszméjével, nem kárhoztatja tettét. Dunya kezéért cserébe hajlandó lenne megmenteni: felajánlja, hogy összeköttetései és vagyon révén útlevelet szerez neki, és külföldre szökteti. De amikor Dunya visszautasítja szerelmi ajánlatait, Szvidrigaljov leszámol életével. Vagyona egy részét Szonyának és kistestvéreinek ajándékozza, és kereken kijelenti a leánynak, hogy R. előtt csak 2 lehetőség van: a golyó vagy Szibéria.
Szvidrigaljov a következő napon „elutazik Amerikába” : az utcán főbelövi magát.
Azon az éjszakán R. lelkében is eldőlt a küzdelem: legyőzi az öngyilkosság visszatérő kísértését, és Szunya meg Dunya hatására elmegy a rendőrségre vallomást tenni.

A megtisztító szenvedés
A regényt egy rövid Epilógus zárja. Ez a mű legfontosabb része. Amikor R. a rendőrségen vallomást tett, nem a bűnét bánta meg, csupán a tettet és nyomorult, tehetségtelen voltát ismerte el.
A bíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte, szibériai száműzetésébe elkísérte őt Szonya is.
De még a fegyházban sem tudja elítélni önmagát. Tovább viharzik lelkében a vita: miért is adta fel magát, miért nem lett inkább öngyilkos, miért nem küld rá megbánást a sors, és miért nem érez bűntudatot?
Fegyenctársai gyűlölik, mint istentagadót kiközösítik. Öngyötrő tépelődésébe valósággal belebetegszik.
Végül mégis rádöbben bűne egész mélységre, és talál magában elegendő erőt igazságtalan céljai leküzdéséhez,
Alázatosan beismeri elméletének hazug voltát, ráébred a racionalizmus csődjére. Bűnét csak most, annyi belső kín és szenvedés után tudja megbánni.
A bűnbánat ajándékozza meg a főhőst az igazi, önzetlen szerelemmel is: odaborul Szonya lába elé, és sírva átöleli a térdét.
Ez a szerelem vezeti el a főszereplőt a valláshoz, Szonya rendíthetetlen hitéhez is, hiszen lehetetlen, hogy kettejük meggyőződése ne legyen azonos. A leány evangéliuma már régebb idő óta ott volt R. párnája alatt.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:39 - címkék: dosztojevszkij, irodalom, tétel és kategóriák: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - 2 komment

Mary Shelley: Frankenstein

Victor Frankenstein, a szépreményű genfi ifjú kémiát és matematikát tanult az ingolstadti egyetemen. Kitalálója, Mary Shelley nem is gondolta, hogy e név a horrorfilmekben egyszer majd a szörny nevévé lényegül. E rémalaknak Frankenstein adott életet, s valójában nincs is neve.

Mary Shelley

Mary Shelley, leánykori nevén: Mary Wollstonecraft Godwin Londonban született 1797. augusztus 30-án, és ott halt meg 1851. február 1-jén. A két évszám rövid, ám kalandos életet zár közre, amely 1814-ben vett éles fordulatot, amikor a gyermeklány megismerkedett az apjához bejáratos Shelley-vel. A kiátkozott költő a kontinensre szöktette a lányt, 1816-ban összeházasodtak, s még abban az évben Svájcban megismerkedtek Byronnal. A három lázadó kalandos éveket töltött együtt.
A Frankenstein vagy a modern Prométheusz 1818-ban született, s voltaképpen egy költői verseny eredménye. Gótikus kísértetregények mintájára készült. Byron javaslatára mindhárman írtak egyet, s ez az egy bizonyult maradandónak. Az írónőnek ezt az egy művét fordították le magyarra (fordította Göncz Árpád, 1977.). Egyéb munkái közül Az utolsó ember (1826) érdemel figyelmet, amely az emberiség pusztulásának apokaliptikus víziója. Élete utolsó éveiben Mary Shelley férje hagyatékát gondozta.

Félreértések és tévedések kísérik ezt az irodalmi játékként született, ám maradandónak bizonyuló irodalmi alkotást. A majd kétszáz éves alapötletből gyártott filmekből végképp kimarad a könyv mára újból időszerű filozofikus mondanivalója.

A könyv keletkezése

A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (1814) egy alig tizenhét éves fiatal nő műve. A zseniális Mary Shelley, a nagy romantikus költő, Percy B. Shelley élettársa rendkívüli személyiség volt. Apja, William Godwin megbotránkoztatta Angliát A politikai igazság vizsgálata (1793) című anarchista szellemű könyvével, amelyet az angol utópiák közé sorolhatunk. Godwin az „angol jakobinusok” vezéralakja volt, s a párizsi forradalmi hullám hatására felvázolta egy osztály nélküli társadalom délibábját. Feleslegesnek ítélte az államhatalmi szerveket, az állandó hadsereget, sőt a házasság intézményét is. Élettársát, az első angol feministát, Mary Wollstonecraftot gyermekágyi láz döntötte sírba lányuk, Mary születésekor, 1797-ben.

Az apa, feladva elveit, feleségül vett egy özvegyasszonyt, akinek lánya, Claire együtt nevelkedett Maryvel. A kislány nemcsak szép volt, hanem művelt is, a divatos rémregények mellett komoly szerzőket is olvasott. Milton, a klasszikus angol költő verseit és Locke filozófiáját tanulmányozta, s jól ismerte a francia felvilágosodás úttörőinek írásait is. Shelley (Godwin híve és tanítványa) megszöktette a tizenhat éves lányt, majd Mary és Claire társaságában a kontinensre utaztak. 1816-ban Svájcban csatlakoztak a száműzetésbe vonult Lord Byronhoz. Az esős, zord nyáridőben a lányok éjjelente megbűvölten hallgatták a két költő hajnalig tartó fejtegetéseit a Jupiter ellen lázadó Prométheuszról (Shelleyt ateizmusa miatt zárták ki Oxfordból). Ezért lett végül a Frankenstein alcíme A modern Prométheusz; a Teremtés művét ő orozta el az égiektől.

Gonosz születik

Mary Shelley műve egyszerre naiv és zseniális. A könyv főszereplője nem mágus vagy varázsló, hanem egy ifjú természetbúvár, Victor Frankenstein. Az általa teremtett lény sem kísértet vagy gonosz szellem, hanem hús-vér ember, alkotója emberi testrészekből állítja össze ingolstadti titkos laboratóriumában.

Az eredmény irtózatos: Frankenstein teremtménye két és fél méteres óriás, a bőrén átütnek az erek, arca is rémületes. Elektrosokkal, az élet szikrájával lehel lelket belé, majd műszereit magával cipelve elmenekül rettentő művétől. Sorsára hagyja a lényt, de nem holmi édenkertben, hanem egy vérrel mocskolt, koszos kamrában.

A szörnyet Mary monstrumnak, gonosz szellemnek, ördögnek nevezi, holott kezdetben nem az. Akár a látóvá lett, születésétől vak ember, a lény is fokozatosan kezdi érzékelni a külvilágot. Meg kell tapintania a tárgyakat, hogy meggyőződjék lényegükről; nem érti, hogy az esti égbolton mi lehet az a nagy fénylő test (a hold), nappal pedig a hőt sugárzó másik korong (a nap).

A magány ördögi hatása

A lény tehát „eredendő bűn” nélkül születik. Fázik, Frankenstein köpenyében menekül a bajor erdőkbe. Bogyókon, gyökereken él, s a víz tükrében ismeri fel, hogy arca és teste rémületes, azaz nem olyan, mint az általa meglesett embereké. És töprengni kezd: „Ki vagyok én? Kicsoda? Honnan jöttem? Mi lesz a sorsom?” De választ nem talál. A filmekben éppen ezek a filozofikus gondolatok sikkadnak el.
Szenved a magánytól, hiszen mindenki menekül előle. Amikor később önerőből megtanul írni-olvasni, így panaszkodik: „Jóindulat élt bennem, jó voltam... Még a sátánnak is vannak társai, az ördögök...” Látja az emberek rémületét, érzékeli gyűlöletüket, s maga is ördögien gonosszá válik. Rá kell döbbennünk, hogy az igazi ördög Frankenstein, a lény teremtője és királya, akitől a rémalak a szeretetet várja. De a két ördög között ekkorra már gyűlölet feszül.
„Bildungsroman, 1816”

A horrorfilmekben elsikkad az, amit németül Bildungsromannak neveznek, olyan regénynek, amely a hős fejlődésében a művelődés hatását hangsúlyozza. A modern Prométheusz legnaivabb, mégis legfontosabb fejezeteiben a „szörny” röviden elbeszéli alkotójának, hogyan fejlődött azzá, aki lett. Hideg télidőben, egy névtelen német falucska szélén menedékre lel egy házikó melletti csűrben. Titkon meglesi az ott élő három ember mindennapjait: egy vak öregúrét, egy szomorú fiatalemberét és egy szép lányét. A lény előbb csak egyes szavakat és szófoszlányokat ért meg társalgásukból (később kiderül, hogy franciául beszélnek). Az első szavai: apa, Felix, Agatha, fát hozni, munka és így tovább. Látja, hogy írnak-olvasnak, de nem érti e tevékenység lényegét. Rajongásig megszereti őket, és titkon tűzifát gyűjt nekik mint ismeretlen jótevő. Aztán el-elcseni könyveiket, s – bármennyire hihetetlen – lassacskán megérti tartalmukat. Elolvassa Milton Elveszett paradicsom című költeményét, Goethe népszerű Wertherét és Volney világtörténelmének köteteit. Aztán felbukkan Felix szerelmese, a szép török leány, Sadie. A fiú a francia nyelvre tanítja kedvesét, s a csűrben hallgatózó óriás egyre pallérozottabb lesz. Megtudja, hogy emberemlékezet óta vannak államok, háborúk, de vannak nemes cselekedetek is. Maga is művelt stílusban beszél.

A fordulat

A lényt nemcsak a magány teszi gonosszá, hanem az emberek két igaztalan megnyilvánulása is. Hosszas tépelődés után úgy dönt, hogy felfedi magát a család előtt. Rájön, hogy a vak öregúrhoz kell közeled-
nie, hiszen őt nem rémítheti meg rútságával. A fiatalok távollétében melegséget, védelmet kereső vándorként kopogtat be az öregúr ajtaján, s a száműzött vak nemesúr, De Lacey térdét átölelve kéri a derék ember segítségét. A házba betoppanó nők sikoltozva menekülnek, Felix pedig ütlegelni kezdi.
A lény tudja, hol találhat még oltalmazóra, a rongyos köpeny zsebében ugyanis megtalálja Frankenstein naplóját, amelyből fény derül születésének „undorító körülményeire” és saját „elátkozott származására”. Ismeri alkotója nevét, azt is tudja, hogy egy Genf nevű városban találhatja meg. Hófödte hegyek között, jégmezőkön jár a svájci vadonban, mert a külseje miatt rejtőzködnie kell. Mégis újabb bántódás éri. Látja, hogy egy kislány a gyors sodrású patakba esik, önfeláldozóan utánaveti magát, s megmenti a gyermek életét. Ám az apa, egy „monstrum” karjában látva a lányát, puskájával súlyosan megsebesíti.

A teremtmény sokáig szenved sebesülten, s elátkozza az emberiséget és teremtőjét. Újabb tragédia: találkozik egy elkóborolt kisfiúval, véletlenül éppen Frankenstein öccse az. A gyerek ocsmány ördögnek nevezi, és sikoltozva hívja kísérőjét, Frankenstein szép mostohatestvérének, Elizabethnek a barátnőjét. Amikor a magányos óriás megpróbálja elhallgattatni, véletlenül megfojtja a gyermeket. Egyedül a hazatérő alkotó tudja, ki lehet a gyilkos, de nem szól róla, az ártatlan nevelőnőt perbe fogják, elítélik, majd kivégzik.

A teremtő felelőssége

Ki a bűnös? Kétségkívül Victor, a „teremtő”, aki aljasul és gyáván elhallgatja titkát. Végül egy jeges hegygerincen találkozik a „mester” és alkotása. Frankenstein bosszút akar állni az ártatlanokért, a szörnyalak ekkor beszéli el megalázó kalandjait. „Gonosz lettem, mert szerencsétlen vagyok... a nyomorúság tett gonosszá. Tégy boldoggá, és ismét erényes leszek.” Megígéri alkotójának: ha társat, asszonyt teremt neki (hiszen nem jó egyedül lenni – olvassuk a Bibliában), párjával örökre eltűnik egy távoli földrészen. Frankenstein megenyhül, s az Orkney-szigetek egy szinte lakatlan sziklatömbjére visszavonulva hozzáfog a női monstrum megalkotásához. A hullámoktól ostromolt kis földdarabon, egy roskadozó pajtában végzi kísérteties munkáját, amíg rá nem döbben, hogy a tervezett nászból egykor új, iszonyatos emberfajta születhet. Félbemarad hát a második „teremtés”, és kezdetét veszi a monstrum boszszúja. A lény megöli Frankenstein legjobb barátját, Clervalt, majd figyelmezteti alkotóját: ott lesz a nászéjen, amikor Frankenstein feleségül veszi mostohatestvérét, Elizabethet. Így is tesz, a jámbornak született lény újra öl, a fiatalasszonyt is elpusztítja.

Emberteremtés és bioetika

Frankenstein is bosszút esküszik: az Északi-Jeges-tengerig követi kutyaszánján a teremtményét, de mielőtt utolérné, a végkimerülés a halálát okozza egy jégbe fagyott angol hajón. A többit Walton kapitány, a mű elején és végén felbukkanó narrátor beszéli el. A szörny meglátogatja Frankenstein koporsóját, és hosszasan vitatkozik a kapitánnyal. Megígéri, hogy végez magával, mert bár Frankenstein az, aki igazán felelős néhány ártatlan ember haláláért (és persze azért, hogy létrehozta őt), maga is ördöggé aljasodott, ezért öngyilkosságra készül.

Mary Shelley, a tizenhét éves aszszonyka műve a modern science fiction egyik őse, mondanivalója végső soron morális. A rémtörténet mélyén felvetődik a kérdés: mindenható-e a tudomány, etikus-e beavatkozni az isteni teremtésbe? Vagy mai megközelítésből: szabad-e kockát vetni az evolúció véletlenének játékszabályaival? Vannak-e határai a tudományos megismerésnek? Szabad-e a tudósnak átlépnie egy bizonyos határt? Nem fordulnak-e az ember ellen elméjének zseniális alkotásai? Mary Shelley rémtörténete, talán félig öntudatlanul, megfogalmazza a modern bioetika alapgondolatát.

Frankenstein, a „modern Prométheusz” hátborzongató kísérleteivel végső soron nem a tudomány, nem az emberiség javát szolgálta. Ötlete eleve ördögi volt, s végül ugyanolyan mélyre süllyedt, mint alkotása.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:36 - címkék: irodalom, maryshelly, tétel és kategóriák: Mary Shelley - még nincsenek kommentek

William Shakespeare - Rómeó és Júlia/Globe

//Globe//

Rengeteg színház épül, ez jelentős hatalmat jelent a részvényeseknek A Királyi Színtársulat a leghíresebb a Globe-színházzal. A vándorszínészek kocsmákban adnak elő, a kocsmai színpadot építették be a londoni színházak, mint például a Globe is ezt tükrözi felépítésben. A hátsó színpadra erkélyt építettek, ez jelképezte a mennyországot. Az előszínpad volt a Föld, benne egy süllyesztő, amit a Poklot ábrázolta. Vízszintes és függőleges beosztási tagoltsága volt Díszlet nem volt, csak jelképesen, pl..: egy kosár, ami a piacot jelképezte.
A színészek között nem voltak nők, őket magas-hangú fiatal fiúk játszották. Reneszánsz ruhákban jártak, amit a színészek készítettek és az ő tulajdonukban állt. Nagy felelőséget kellett vállalniuk a ruhákért, mivel előadás után a közönség egyből véleményt nyilvánított, s ezt zöldség dobálás formájában tette, ami kockáztatta a ruhák épségét. Ez volt a színészek befektetése. A színház felett közvetlen egy deszka tető helyezkedett el, nehogy megázzanak a jelmezek.
Az előadások tavasztól őszig tartottak, mert télen túl hideg volt. Világítás híján csak délután 2-5-ig, szünet nélkül folyamatosan játszottak. Különböző helyeket lehetett vásárolni. A legolcsóbb 1 pennyért kelt el, inkább szegények körében, ennek fejében állhattak a csarnokban. Magas deszkakerítés épült a színház köré, amit emeletesre készítettek el, ez ülőhelyként szolgált. Itt 2 pennyért ülhettek, kereskedők és nemesek körében volt népszerű. Gazdagoknak plusz egy pennyért párna is járt. Aki még ennél is többet fizettek, azok a színpad szélén foglaltak helyet.
A 16.-17. sz.-ban, Londonban világra szóló eseménynek számított, és kedvelt elfoglaltság volt a színház látogatása, ezen minden társadalmi réteg részt vett. Ezért is volt nehéz feladata a szerzőnek, mivel minden igényt ki kellett elégítenie. Egyaránt kellett, hogy tetsszen gazdagnak és szegénynek. Erre találták ki a beépítet clown/bohóc/-jeleneteket. Shakespeare művei mindig mindenkinek elnyerte a tetszését. Általában négyszer játszották ugyan azt a darabot, így mindenki láthatta. Minden hétre a szerzőnek újabb darabbal kellett előállnia. A művészeknek pedig minden héten újabb és újabb darabokat kellett megtanulniuk, ezért alkalmaztak egy súgót.
Híres színház a Theater a Globe mellett, ami nevét a bejárat fölé elhelyezett földgolyóról kapta.

//Életrajz//

Az angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges elődök és kortársak közül emelkedik ki, életművének sajátossága csak Homérosz, Dante és Goethe nagyságához mérhető.
1564-ben született Strarford-upon-Avon-ben, egy falusias kisvárosban. Anyja földbirtokoslány volt, apja gazdag kereskedő. Shakespeare 18 éves korában vette feleségül a nála 8 évvel idősebb Anne Hathawayt, akitől 3 gyermeke is született. 1586-87 táján elhagyta családját. A következő 5 évről nem tudni semmit. 1592-ben már, mint híres színész és drámaíró tűnik fel, kapcsolatba hozva a Globe-bal. A színház részvényeseként, meggazdagodott. Megvette Stratford egyik legnagyobb házát, 1598-tól kezdve több telket, birtokot vásárolt.1607 után felhagyott a színészi mesterséggel, s egyre több időt töltött Stratfordban. Utolsó éveiben már elzárkózott a világtól, a szülővárosában halt meg, hagyomány szerint a születésnapján 1616. április23.-án.
Shakespeare összesen 37 darabot írt. Eleinte régebbi darabok átdolgozásával foglalkozott, a téma eredetisége nem volt követelmény. Sok ilyen darabja elveszett. Drámaírói pályájának első felére, 1590-1600 közötti időre nagyjából 22 darab esik. A VII. Henrik kivételével az összes királyi dráma. Tragédiái közül a Rómeó és Júlia, a regényes művei vagy a színjátékai közül a Szentivánéji Álom, Ahogy tetszik, Vízkereszt… 1593-ban jelentette meg szonettjei nagyobb részét. Lírai verseinek fő témája a szerelem és a barátság.
Pályájának második felében, 1601-1613 Shakespeare világszemlélete komorabbá vált. Talán a politikai élet változásai, Erzsébet királynő halála játszhatott közre. Művészete mégis ekkor ért be igazán, legjobb alkotásai ekkor születtek. Ebben, a több mint egy évtizedes időszakban főként tragédiákat írt. Kiemelkedő darabjai, pl.: Július Caesar, Hamlet, Antonius és Kleopátra. A Téli rege és A vihar is tragikus alaphangot ütnek meg, de a katasztrófa elhárítódik, a konfliktus feloldódik a megbocsátásban. Ezek Shakespeare legérettebb alkotásai, fejlődése betetőződését is jelzik. Életében több munkája is megjelent nyomtatásban, de Shakespeare nem ellenőrizte ezeket a kéziratait.
Volt színésztársai 1623-ban adták ki drámáinak első gyűjteményét.

//R & J.//

A mű 1595-ben született. Ez sem eredeti ötlet, több mű felhasználásával keletkezett. Shakespeare korában nem volt tulajdonjog, így bárki bárkinek a művét szabadon átírhatta.
A Rómeó és Júlia alapja egy olasz írótól, Bandellótól származik. Róla Painter írta le prózai formában, tőle pedig Brook verses formában költötte át. Őket használta fel Shakespeare, saját gondolataival és néhány új szereplővel kibővítve, mint például: Mercutio, Benvolio, Dajka és a szolgák.
A darab cselekménye lét jelentős család, a Capuletek és a Montaguek indokolatlan gyűlöletével kezdődik. Veronában divat a konfliktus, amit főleg a szolgák túloznak el.
Montaguék fia, Rómeó Rózába szerelmes, ez egy petrarkai, beteljesületlen szerelem. Két legjobb barátja Mercutio és Benvolio megpróbálják Rómeóval elfelejtetni Rózát, ezért elviszik Capuleték báljába. Rómeó itt találkozik először Júliával, és rögtön szerelmesek lesznek egymásba. Bál után Rómeó belopózik Capuleték kertjébe, ahol szerelmet vallanak egymásnak, és másnap megesküsznek. Mercutio és Tybalt összetűzésbe kerülnek, Rómeó szét akarja választani őket, és közéjük ugrik. Tybalt ekkor átnyúl Rómeó hóna alatt, megsebesítve ezzel Mercutiót, aki később belehal sérülésébe. Rómeó bosszúból megöli Tybaltot, ezért Escalus száműzeti. Rómeó és Júlia együttöltik az éjszakát, másnap Rómeó elmenekül. Capuleték hozzá akarják adni Júliát Parishoz. Júlia Lőrinc baráthoz fordul segítségért, aki egy szert ad a lánynak, amitől néhány napig halottnak hiszik. János barát értesíteni akarja Rómeót a cselről, de a levél nem érkezik meg, Rómeó elindul Veronába. Útközben betér egy patikába méregért, amivel kiolthatja életét, ha Júlia halála igaz. Júliát a család halottnak hiszi és bezárják a kriptába. Paris meglátogatja halott szerelmét, és ekkor érkezik meg Rómeó is. Összevesznek, majd Rómeó megöli Parist, majd megmérgezi saját magát. Közvetlen utánuk ébred fel Júlia, és mivel holtan látja szerelmét Rómeó tőrével leszúrja magát. Kis idővel később megérkezik Lőrinc és János barát, Montaguék, Capuleték, valamint Verona hercege.
Shakespeare egy 16 éves fiú tulajdonságát vetíti ki a műben a három fiúra: Mercutióra, Rómeóra és Tybaltra. Rómeó a hajthatatlan szerelmes. Mercutio szellemesség, intelligencia és mélyebb gondolatok jellemzik. Monológja a MAB-monológ. Tybalt dominánsabb, erőszakosabb, agresszív és gyűlölködő. Ő az egyetlen, aki igazán utálja Capuletéket. A műben Júlia a legösszetettebb szereplő, bár csak 14 éves. Mindent ő intéz, minden rajta múlik. Gyakorlatiasabb, mint Rómeó, mert mindent előre megszervez, mint például a házasságukat. Bátor, mert a családja ellen cselekszik, képes meginni a mérget, pedig lehet, hogy nem ébred fel többet, vagy ha igen, akkor is egy kriptában, halottak között fog. Magára marad, egyedül kell intéznie mindent. Rómeó megöli a testvérét, mégis megbocsát, érzelmei erősebbek a rokoni kapcsolatoknál. Shakespeare őt helyezi az erkélyre, ami a mennyországot jelképezi. A Rómeó és Júlia a fiatalokról szól, akiknél nincs alku, kompromisszum, őszinték és egyenesek.
A mű Shakespeare első korszakában, a vígjáték korában született. Tele van vígjátéki elemekkel, például Mercutio vagy a Dajka beszéde tömve van nyelvi humorral, vagy a szolgák kézbesítik a leveleket, miközben nem is tudnak olvasni. A költeményben sok a véletlenek sorozata: a szolga pont Rómeóval olvasatja a báli meghívókat. Rómeó véletlenül ugrik Tybalt és Mercutio közé. Tybalt véletlen szúrja meg Mercutiót. Nem érkezik meg a barát levele. Rómeó véletlenül Találkozik Parissal a kriptában. Júlia épp csak egy kicsivel később ébred fel.
A műben nincsenek tragikus hősök, nem közösségi célt képviselnek. A darab fő bajforrása a két család örökös civódása, , ami miatt 5 fiatal életét veszti. A középkorban a fiatalok házasságáról a szülők döntenek, a reneszánszban előtérbe kerülnek az emberi érdekek. Ez a reneszánsz és a középkor ütközését tükrözi.
Shakespeare alkotásában híres jelenetek találhatók. Báli-jelenet, amikor először találkoznak, táncolnak, beszélgetnek, ez szonettet ad ki, ami a legtökéletesebb lírai forma. Erkély-jelenet: Rómeó Capuleték kertjében szerelmet vall Júliának. Búcsú-jelenet: Júlia marasztalni Próbálja Rómeót.
A darab fő mondanivalója a szerelem, a központjában a legigazibb szerelem áll. Azért halnak meg, mert szerelmük egy idő után elmúlt volna, de Shakespeare azt akarta, hogy örökké tartson. A tiszteletükre állított aranyszobor is a szerelem szépségét és örökkévalóságát jelenti.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:27 - címkék: irodalom, shakespeare, tétel és kategóriák: William Shakespeare - 1 komment

Moliére - Tartuffe

A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely nagyjából a 18. sz.-dal esett egybe. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a józan emberi ész szabadságát, az évszázados tekintélyelvek kötöttségével szemben a gondolkodás szabadságát. A 17. sz.-i francia irodalom a drámában érte el csúcspontját, az új klasszicista elvek itt kezdtek szabályokká merevedni. Nicolas Boileau a francia klasszicizmus legjelentősebb elméletírója hozta létre az ún. hármas egységet, mely szerint a történetnek egy cselekménye lehet, egy helyszínen játszódhat, egy nap alatt. A józanészen kívül a mértéktartást követelte meg az a körülmény is, hogy a francia színházak a főurak, illetve a király védnöksége alatt állt. Az előkelő nézők a színpadon foglaltak helyet, mintegy közösséget vállalva a színészekkel. A női szerepeket már nők játszották, hiszen nem hangozhatott el semmi olyan, ami sérthette volna az előkelő közönség fülét. A színház zárt épület volt, a nézőközönséget függöny választotta el a színpadtól, a felvonások végét is a függöny lebocsátásával jelezték. Díszletet a francia színpad sem igen használt, kellékeket viszont igen, az antik hősöket 17. sz.-i kosztümökben játszották.

A francia klasszicista tragédiák ma már kevésbé hatnak a színpadon Moliére vígjátékai azonban ma is elevenek. Érett vígjátékai közül a legismertebbek: Don Juan, Fösvény, Úrhatnám polgár, A botcsinálta doktor. 1622-ben született Párizsban. Eredeti neve: Jean- Baptiste Poquelin. Írói álnevét akkor vette fel, mikor barátaival színtársulatot szervezett. Kezdő íróként olasz komédiákat dolgozott át, a főszerepeket maga játszotta. Első nagy sikerét 1652-ben a Kényeskedőkkel érte el. 1662-ben társulatával beköltözhetett a királyi palota színházába, ekkor vette feleségül a 19 éves Armande Béjart színésznőt Moliére termékeny alkotó volt, egymás után írta verses prózai vígjátékait. ’664-ben nagy botrányt kavart a vallási és erkölcsi képmutatást leleplező darabjával, a Tartuff-el. Az egyházi körök azonnal támadni kezdték, a király kénytelen-kelletlen betiltotta az előadást. A tilalmat csak 1669-ben oldották fel, és elsöprő sikerrel játszották. 14. Lajos tetszése ekkor már védelmet jelentett a legdurvább támadások ellen is. Moliére több mint 30 művet írt, élete végéig színészvolt, az erős munkatempó viszont aláásat a költő egészségét. A Képzelt beteg az életmű záródarabja. Az író ebben is maga alakította a főszereplőt, de 1673-as előadáson a negyedik felvonás közben a színpadon rosszul lett, de kitartott a mű végéi. Még aznap éjjel meghalt

Moliére általában olyan emberekről ír, akik valamilyen szempontból eltérnek az átlagostól. Az ilyen emberek mindig a tragikum és a komikum határán mozognak: ha nem tragikusan nagy egyéniségek, akkor kacagnivalón komikusak. Célja nemcsak a néző megnevettetése volt, hanem az emberek hibának megjavítása, olykor veszélyes bűnök megjavítása, leleplezése. Művei mégis inkább megrendítőek, mit nevetségesek. Egyik legjobban sikerült műve a Tartuffe. Meséje és szerkezete világos, könnyen áttekinthető: egy rokonszenves, jómódú polgári családba befurakodik egy gazember, körmönfont ravaszságával csaknem a végsőkig romba dönti őket. Műfaja komédia. A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. A komikum olyan értékszerkezet, melyben értékhiány lepleződik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá. A komédia hősei átlagosak vagy az átlagosnál kisszerűbb alakok, akik szellemi, erkölcsi vagy jellembeli fogyatékosságuknak nincsenek tudatában, vagy negatív vonásaikat értékesként tűntetik fel. A jellemzés nem nélkülözi a túlzást. A komédia cselekményében sok a valószerűtlen fordulat, a cselszövés, a véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg. Műveiben Moliére támaszkodott az olasz vígjáték, a comedia dell’arte hagyományira is. Ennek legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözniük. Erre az adott lehetőséget, hogy a comedia dell’arte állandó típusokkal, hagyományos jellemekkel dolgozott, s egy-egy típust rendszerint ugyanazt a típust személyesítette meg. A legfőbb állandó típusok a következők voltak: gazdag, zsugori kereskedő, öntelt szoknyavadász, öreg, tudálékos doktor, esetlen hivatalnokok, okos, cserfes szolgák, a gyámoltalan szerelmesek. A francia vásári komédia, bohózat, a farce elemeiknek hatása is megfigyelhető a vígjátékaiban. A farce első sorban helyzetkomikumra épülő tréfa volt, mely kipellengérezte a frivol asszonyokat, a kalandéhes férjeket, a képmutatókat, az üresfejű nemeseket, a kapzsi és tudatlan hivatalnokokat.

A Tartuffe felépítése követi a klasszicista szabályokat. Moliére elfogadta és megtartotta a hármas egység követelményét. A színhely végig Orgon párizsi házának szobája, az időtartam pedig néhány óra. A Tartuffe szereplői ún. rímes alexandrinusokban beszélnek, a darab tehát verses mű, akárcsak a kor tragédiái.

Moliére a Tartuffe című művében az álszenteskedés társadalmilag különösen veszélyes bűnét leplezi le. Az álszent valamilyen nemes magatartás leplébe burkolózva, pozitív értékeket színlelve hajt végre olyan tetteket, önzőek, egyéni haszonra törők. Tartuffe az őszinte vallásosság pozitív erkölcsi értékeit használja fel, aljas céljainak elérése érdekében

A mű cselekménye kitűnő mozgalmas tömegjelenettel indul. Egy családi perpatvar kellős közepébe pottyanunk bele: az anyós Pernelle asszony dühös szidalmak közt hagyja el Orgon házát. Az asszony megszólalásában utal arra, ki kicsoda. Itt tudjuk meg, hogy Elmira a menye, Orgonnak a felesége, a elnőtt unokáknak, Damisnak és Mariane-nak a mostohaanyja, Cléante Elmira bátyja, Dorine, pedig a komorna, a gazdag polgárház alkalmazottja.
Az egyre szenvedélyesebbé váló családi vitában mindenki részt vesz, kivéve a két főszereplő, ők nincsenek jelen, de róluk van szó. Pernelle-t felháborítja a család hozzáállása Tartuffe-höz, akik dühös indulattal beszélnek róla, megvetik és elítélik. Dorine és Cléante dialógusából Orgon jellemét ismerhetjük meg: bigottságban túlzó, vallásosságban túltesz még anyján is, valóságos bolondja lett Tartuff-nek. A családfői szerepét szinte teljesen átengedte Tartuffe-nek, aki álszentséggel, már egész vagyont szedett ki belőle. Orgon színrelépése igazolja a róla elmondottakat. Kétnapi távollét után érkezik haza, és nem izgatja a családja, vagy a felesége sorsa, csak Tartuffe hogyléte nyugtalanítja. Cléante a rezonőr a darabban. A rezonőr feladata, hogy a szereplők magatartásának tárgyilagos megítélése. Cléante mindig megőrzi mértékletességét, a józanészre hallgat, megpróbálja lecsillapítani a heveskedőket, a végletek között az okos kompromisszumok híve, össze tudja egyeztetni a vallásosságot a józanésszel.
A második felvonásban indul meg a bonyodalom. Az elvakult Orgon napvilágra hozza tervét, Mariane férjéül Tartuffe-öt választja, ezzel akarja még szorosabban a családhoz kötni védencét. Ésszerűtlen ezért erkölcstelen házasságba akarja kényszeríteni leányát. Mariane alig tiltakozik, majd kezdeti ellenállása megtörik, mert nem mer apja döntésének ellenszegülni. A döntés közvetlenül Mariane és Valér, de közvetve Damis boldogságára hat.. A korabeli vígjátékoknak megfelelően a szerelmesek helyett, a talpraesett komorna érvel, taktikázik. Mariane inkább választaná a halált vagy az apácakolostort, mintsem, hogy nyíltan megtagadja apja kívánságát. Helyette Dorine képviseli az érzelmek szabadságának eszméjét. A komorna a lányt ellenállásra ösztönzi, a kölcsönösen megsértődött fiatalokat kibékíti.. Végül azt tanácsolja, hogy látszólag nyugodjon bele az esküvőbe, a legfontosabb, hogy időt nyerjenek. Tartuffe, aki eddig a józanul gondolkodó családtagok szemszögéből megítélve ravasz és képmutató, egy pillanatra komikus figurának tűnik fel. Önsanyargató középkori szerzetes képében tetszeleg. Tartuffe megjelenésével mozgásba lendül minden, felgyorsulnak az események. Viharos szenvedélyek robbannak ki, Orgon hiszékeny bukása lejtőjén egyre gyorsabban rohan. A saját hatalmában és házigazdája vakságában bízva Tartuffe szerelmet vall a ház fiatal úrnőjének, Elmirának. Tartuffe úgy udvarol, mint egy középkori trubadúr. Damis kihallgatja Tartuffe vallomását, beárulja apjának. Tartuffe nem védekezik, hanem krisztusi alázatta magára veszi a világ minden bűnét,, ezzel megtéveszti Orgont. Fiát ezért kitagadja, elűzi otthonából, egész vagyonát Tartuffe-re bízza. Cléante megkísérli a lehetetlent, megpróbálja, elsimítani a dogokat, de Tartuffe nem veszi figyelembe őt. Az elvakult Orgonra sem hatott senki, Tartuffe-öt végül egy cselszövés leplezi le. Elmira lesz a további események bonyolítója. Moliére darabjának legkomikusabb jelenete, amikor Orgon az asztal alatt feszengve lesz tanúja Tartuffe udvarlásának. A jelenet komikus feszültségét, a furcsa helyzet okozza. A főszereplő elbizakodottságában nem is titkolja erkölcstelenségét. Mikor Orgon szeméről lehull a hályog, és el akarja kergetni Tartuffe-öt a házból, Tartuffe utasítja ki Orgont és családját a házból. Hiszen övé már a ház, s a szerencsétlen, hiszékeny ember minden vagyona. Orgont mégis egy bizonyos kazetta nyugtalanítja a leginkább. A darab hangulata teljesen elkomorodik, eddigi komikus légköre fenyegetővé válik. A kazetta egy politikai menekült, egy felségáruló titkos adatait rejtegette, s ezt Orgon korábban lelkiismereti okokból Tartuffe-re bízta. Mindez még sötétebbre festi a helyzetet: Orgonnak nem csak a vagyona veszett el, hanem a szabadsága, sőt az élete is kockán forog. A késébe ejtő pillanat mégis fanyarul nevetségessé válik. Moliére szívesen él a motívumismétlés eszközével, pl.: Tartuffe kétszer vall szerelmet, kétszer hallgatják ki. Orgon meglátta Tartuffe igazi arcát és most ő magyarázza el anyjának álszentségét, de az asszony épp olyan süket, mint amilyen Orgon korábban volt, s csak akkor józanodik ki, amikor megérkezik Lojáli úr és közli, hogy holnapig haladékot kapnak a kilakoltatásra A tetőpontot akkor éri el a dráma feszültségét, amikor Valér már a letartóztatási parancs hírét hozza és felajánlja segítségét, hogy Orgont biztos helyre szökteti. De már késő, mert megérkezik Tartuffe a rendőrtiszt társaságában. S ekkor jön a váratlan fordulat, a szerencsés megoldás, nem Orgont, hanem Tartuffe-öt tartóztatják le, akiben az uralkodó egy régóta keresett szélhámost ismer fel..

Moliére végső üzenete, hogy az emberek lelkében élő rend és harmónia utáni vágynak két démonikus ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ezek ellen küzdeni pedig mindenkori emberi kötelesség.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:20 - címkék: irodalom, moliére, tétel és kategóriák: Moliére - még nincsenek kommentek

Ernest Hemingway - Az öreg halász és a tenger

Ernest Hemingway modernsége – mindenkitől megkülönböztető módon - a szikár tárgyiasságban, az intellektualizálás, a parabolikusság mellőzésében mutatkozik meg. Sikeresen egyesítette a két kontinens kultúráját: amerikai és európai egyszerre, s legjobb műveiben így válik egyetemessé.
Művei középpontjába azt az embert állítja, aki kényszerből is, de lényege szerint küzd. Férfias világot ábrázol, amelyben az élet szó a mítoszok fenségét idézi. A küzdelemnek azon formái foglalkoztatják, amelyekben az elemi erők is megnyilvánulnak: bátorság, feladatvállalás, látványos vagy alig észrevehető hősiesség. Meghatározó témakörei a halászat, a vadászat és a háború. Mindegyik az emberi nem legősibb foglalatosságai közé tartozik és mindegyikben egyaránt szerepe lehet a nyers fizikai erőnek, az értelemnek és az ügyességnek.
Tudósítóként, vadászként egyaránt jó megfigyelő és rendkívül pontosan írja le, amit lát. Hemingway írásművészetének meghatározó jegye a tárgyiasság és a fegyelmezettség. Első sorban a cselekvéssel és a párbeszéddel jellemzett, kerülte a tárgyi és lélektani részletező leírásokat. Műveinek közlésmódjával iskolákat teremtett. Sokat írtak antiintellektualizmusáról, pedig igen művelt és tudatos alkotó volt, példaképeinek Stendhalt, Flaubert-t és Lev Tolsztojt tartotta. Ars poeticájának alapelvei a megfigyelés és a válogatás. Ez a módszer szemlélhető A mi időnkben elbeszéléseiben, s közöttük az első fejezetben található Indián tábor címűben is.

A második világháború után, 1952-ben keletkezett Hemingway példázatos története, Az öreg halász és a tenger, melyért1954-ben Nobel-díjat kapott. A szakirodalom a nem önéletrajzi indíttatású alkotások közé sorolja a művet. A Havanna melletti kis falu öreg halászának alakját, személyiségének lényegét mégis a személyes megérintettség formálta. A teremtett alak jelképes, mégis a teljes azonosulás csak azért jöhet létre, mert maga az író is öregedő ember és halász is volt, készen az összegző számvetésre.
A mű címe akár egy népmeséé is lehetne, azonban a mesék történés síkján szerencsésen szoktak végződni, ebből következik a példázatos erkölcsi tanulság. Az öreg halász viszont vereséget szenved, a történés síkján nem képes megoldani a vállalt feladatot, a példázat szintjén azonban győztessé válik. A cím a példázatos történet legfőbb motívumaiból közvetlenül hármait is megnevez: az öregséget, a halászatot és a tengert, s bennük utal a másik két fő elemre is: a fiatalságra ás a halra.

Baljóslatú a kezdet, 84 hal nélküli napot tölt együtt az öreg és tanítványa, Manolin. Később azt is megtudjuk, hogy a fiú már évek óta halászott együtt az öreggel, tőle tanulta mesterségét, de a szülői parancs arra szólítja fel, hogy hagyja ott mesterét. Maga a történet néhány mondatban összefoglalható. A halász messzire kievez a tengerre, s horgára végre ráakad egy nagy hal, amely jó két napon át vonszolja őt csónakostul. A harmadik napon sikerül elejtenie a zsákmányt, de mivel nem tudja beemelni a csónakba, a hajó oldalához kötözi. Ám jönnek a cápák, bár az öreg erejének tartalékait felhasználva többet is megöl közülük, végül a hajó oldalához kötözött puszta csontvázzal tér haza. Az érte aggódó fiú sírva fakad meglátva az állapotát. Kávét hoz neki, őrzi álmát és kijelenti, hogy ismét együtt fognak halászni és még nagyon sokat kell tanulnia. Az első cápa megölése után mondja ki az öreg a mű szállóigéjét: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

A mű fő motívumai mind egymásra utalnak. A halászat az egyik legősibb mesterség, egyszerűnek látszó, mégis rengeteg ismeretet igénylő munka. Az öreg megemlíti, hogy „San Pedro is halász volt, akárcsak a nagy DiMaggio apja.” Szent Péter kapcsolódik a bibliai történethez. Péter előző éjszaka egyetlen halat sem fogott, de Jézussal kihajózva rengeteget. Társaival ennek hatására váltak Jézus híveivé. Egyik társa Jakab volt, ez spanyolul és szentként Santiago, s ez a halász neve a történetben. Santiago nem volt különösebben vallásos, de kunyhójában régen meghalt feleségéről rámaradt két szentképet őrzött a falon.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:18 - címkék: hemingway, irodalom, tétel és kategóriák: Ernest Hemingway - még nincsenek kommentek

Ernest Hemingway - Az öreg halász és a tenger

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:18 - címkék: hemingway, irodalom, tétel és kategóriák: Ernest Hemingway - még nincsenek kommentek

Ady Endre – Lírai önszemlélet versek

A Nyugat első nagy nemzedékének vezéralakja Ady Endre volt. A 19. században az új törekvések az ő költészetében teljesedtek ki. Neve új korszak kezdetét jelöli irodalmunk történetében.
Ady Endre költészetére jellemző, hogy ciklusait ugyanolyan témák köré építi. Témái az „Utolsó hajóig” visszatérő témák. Lírai önszemlélet versei általában ars poeticák.
Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás, akinek a magyar nemzetet fel kell rázni, egy ország művészetét kell megváltoztatnia. A magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy robbant be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleven joga és kötelessége ítéletet mondani. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a „magyar művész” legjellemzőbb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról, hogy ő az igaz magyar, Góg és Magóg fia, a Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, tágította a szó jelentését, úgy vallotta, tudja, hogy tragikus sorsa lesz. Ennek a hitnek az alapjának nemesi származását tekintette.
Az 1906-os Új versek előhangja, a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény. Lírai ars poetica és programadás is egyben. A Párizsból hazatérő és új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers. Írói szándéka a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.
Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű. A kezdő sorok határozott kijelentéseit a záró sorokban bizonytalanságot tartalmazó kérdések követik. Ez teremti meg a versben az egyre fokozódó ellentétet. A kijelentő mondatok szimbólumai ugyan ezt az érzést keltik: az elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést, teljes azonosulást: „Góg és Magóg fia vagyok én” /Góg és Magóg a Bibliában szereplő, pogány népek fejedelmei. Anonymus szerint Magógról nevezték el a magyar népet/, „Verecke híres útján jöttem én”. /Vereckei-szoros, a Keleti-kárpátoknál lévő átjárón jöttek be a honfoglaló magyarok./ A második sorban a közösségből való kizártság tragikumát érzékelteti: „Hiába döngetek kaput falat”, nem bocsátják be, hogy elsírhassa népe sorsát. A kérdő mondatokban a hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül a messiás küldetéstudata: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” , „Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?”. /Dévény: a történelmi Magyarország nyugati kapuja. Itt ért a Duna magyar területre./ Tovább bővül az első két strófa jelentéstartalma. Góg és Magóg népe azonos a magyarsággal, ezzel is hangsúlyozza a népével való sorsközösséget. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának vágya, új élettel, kultúrával való megváltásának reménye is. Szembekerül az első két versszakban a „hiába” és a „mégis” szavak, a küldetés hiábavalósága és a beletörődni nem akaró szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó „én” és a cselekvést megakadályozó „ti” is. Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt. A „ti” tartalma jelképrendszerben körvonalazódik, azonosul a Góg és Magóg lázadó fiát elpusztítani, „az új énekes Vazult” durván eltiporni akarókkal. A negyedik versszakban a „de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik el a „mégis”, mely az eltökéltségét jelzi. Pusztaszert százszor is elátkozza, szemében ez a hely az elmaradottság jelképe. /Itt kötötte meg a hét honfoglaló vezér a vérszerződést. /A halmozott állapothatározókban – „sírban, kínban, mit se várva” – a vállalt szenvedés ellenére is diadalmasan csendül fel az utolsó sorban: „Mégis győztes, mégis új és magyar.”
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”. Ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja, hanem a nemzeti múlt vallása mellett érvel. A jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal. Kulcsszóként négyszer fordul elő a ”mégis” szó is. Király István „mégis-morálnak” nevezte el ezt a „meg nem alkuvó, kemény, büszke dacot”, mely Adyban élt.
A művészlét, a vátesz-sors –Ady értelmezésében – együtt jár a meg nem értettség árvaságával, otthontalansággal, tragikus elhagyatottsággal. Átokvertnek érezte magát, mert fennhéjázva úgy gondolta messze kiemelkedik szürke környezetéből. A művész-magány, próféta-magány nagy verse, Az Illés szekerén című kötet előhangja, melyet 1908-ban írt Párizsban. /Illés ószövetségi próféta, élete végén tüzes szekéren szállt föl az égbe./ A kiválasztott lelkek sorsa felemelően szép, de egyben tragikus is. Ezt a feloldhatatlan ellentétet paradoxonok állandó halmozásával jelzi a versben: az Úr „sújtja és szereti” őket, „gonosz, hűvös szépségek felé” száguldanak, „szívük izzik, agyuk jégcsapos”, a Nap-jég útjukat „hideg gyémántporral” szórja be. Sorsuk szép, hiszen a „tüzes szekerek” kiragadják őket a hétköznapi lét földhözkötöttségéből. „Az Illés-nép Ég felé rohan”, de útjuk mégsem vezet fel az Égbe, megállnak: „S megáll ott, hol a tél örök”. „Ég s föld között, bús-hazátlanul” hánykolódnak csupán a nem mindennapi lelkek otthonában, „A Himalája jégcsúcsain”, az örök télben, a fagyos magányban. A didergő prófétalelkek útját „szánva szórja be” gyémántporral vigaszként a Nap.

Ebből a léthelyzetből sírt fel 1909-ben a Szeretném, ha szeretnének bevezető verse. A költemény alapját ismét a meg nem értettség szolgáltatta, de nem csupán egy ember magányáról, hanem az általános emberi elhagyatottságról beszél. Az elidegenedés kap hangot. Az első versszak tagadásaiban még érezhetjük az elkülönülés arisztokratikus gőgjét, még a második versszakban is ott van a megközelíthetetlen kevélysége. Nem egyedül a lírai énre vonatkoznak a halmozott állítmányok, minden ember: „fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény”. Mások elszigeteltsége azonban nem tudja enyhíteni árvaságát, a költemény második felében, a „de” kötőszó után felzokog a panasz jajszava: „De, jaj nem tudok így maradni”, majd következnek mohó, szeretetre vágyó mondatai: „Szeretném magam megmutatni”. A vers jellegzetes alakja a strófákat záró sorismétlések Ezek az első két szakaszban még kemény határozottságot fejeznek ki a duplázással, míg az utolsó kettőben inkább mereng: „S lennék valakié/ Lennék valakié.” Az indító strófa „senki” szavára az utolsó egység „valakije”, a másoktól való elzárkózottságot a valakihez való tartozás örök emberi vágyakozása váltja fel. Figyelemre méltó a szöveg dísztelen puritánsága, mely az őszinteség, keresetlenség illúzióját kelti fel. A rímekre felére a toldalékos monotonitás, a másik felére a szóismétlés jellemző. Az egyszerű hangsúlyozását a verstani és az értelmi tagolás egybeesése szolgálja. Stiláris díszeként figura etimológiát jelenik meg: „látva lássanak”.
Ady nem csak a líra témakörét tágította ki. Versei több témákra oszthatóak, mint például az Ugar versek, melyekben nyilvánul meg talán a legjobban szimbolista stílusa, Léda-versek, melyekben megfogalmazza, hogy szerinte, milyen az igaz szerelem. A kor szecessziós felfogása szerint halál-verseiben is újat hozott, ugyanis a „művész” tényleg beteg volt és ez védjegye lett. 1919-ben egy szanatóriumban örökre megpihent.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:15 - címkék: ady, irodalom, tétel és kategóriák: Ady Endre - még nincsenek kommentek

Babits Mihály – Költői magatartás változása

Babits Mihály elsősorban a gondolati líra terén hozott újat, de széles körű érdeklődése más műnemekben is megnyilvánult. Mindenek előtt értekező prózáját, irodalom történeteit, kritikai tanulmányait kell kiemelni, nyelvtehetsége pedig egyik legkiválóbb műfordítónkká tette, Dante fordításáért elnyerte a San Remo-díjat. Korának nemcsak egyik legnagyobb költője, hanem legsokrétűbb magyar gondolkodója is volt.
Babits Mihály életének látszólagos eseménytelensége mögött rengeteg változás, örökös keresés, szellemi izgalom rejtőzött. Költészetét három korszakra bonthatjuk, az 1910-es, 1920-as és 1930-as éveire. Az induló Babits első kötetének költeményeit – „Levelek Iris koszorújából”, melyet az 1902-től írt alkotásaiból válogatta össze –, a fiatal költő kiapadhatatlan becsvágyát jelzi: minden hangon és minden tárgyról tud írni. Témák, hangnemek, korok, stílusok, versformák gazdagsága jellemzi, könnyed virtuozitással kezeli az antik strófákat. Egyszerre hagyományőrző és újító, a klasszicitást és a modernséget együtt akarta megvalósítani. Új volt és eredeti, tudatosan azonosult elődeivel, de különbözött is tőlük. Az örökös megújulást elengedhetetlennek tartotta. Nagy műgonddal dolgozott, csak tökéletes műveket volt hajlandó kiadnia a kezéből, pl.: In Horatium, Messze…messze…, Fekete ország.
Az első világháború után személete elkomorodott. Kétségbeejtette a nemzeti tragédia, a trianoni békeszerződés következtében hazánk területének összezsugorodása; ellenszenvvel figyelte az új rend új eszményeinek térhódítását, mely kommunista gyanúval, teljesen igazságtalanul meghurcolta. Ennek következtében kiábrándul és szándékoltan távol tartja magát a politikától, visszahúzódik a magánélet „szigetére”. A költő ekkor veszi fel az úgynevezett sziget-magatartást. Magatartását visszahúzódás, az elzárkózás jellemezte, az 1925-ben megjelent kötetének címe – Sziget és tenger - is arra utal, hogy a magánélet nyugalmába, az idilli lakatlan szigetre szeretett volna elbujdosni, szellemi függetlenségét próbálta megőrizni. Mégis, majdnem mindegyik – második korszakában íródó – költeményében szerepel a politika.
A Nyugatban megjelenő Gyémántszóró asszony című allegóriája is erről tanúskodik. E művét Móricznak dedikálta, aki szintén meghurcolta. Költeményében fiait, területeit, kincseit vesztett haza jelenik meg, „Óh, hány fiat vesztett! Mennyi vagyonát / tapossák szét talpas, süket katonák / idegenné zárták tőle legjobb otthonát.”, a veszteségeibe beleőrülő, tátongó mélység szélén futó asszony alakjában: „Szükség van a fényre, / vetni amaz őrült asszony útjai elébe: / kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége.” Az éjszakai rohanásban esztelenül maga szórja el megmaradt értékeit, gyémántjait, „s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.” Most csináltvirággal, üveggyönggel ékesíti magát, mégis az elszórt gyémántok ragyogják be veszélyes útját, „Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, / hanem az a gyémánt, amit elhagyott: / még az árokban is utánaragyog!”
A „szigetre” menekülést az aggodalom váltotta ki. Az emberi együttérzés és a rokonszenv közelítette a városi szegények szenvedése felé. Ennek egyike legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban című keserű, mások fájdalmát megértő költeménye, Az istenek halnak, az ember él című kötetében. A címbeli „cigány” ugyanúgy a költő metaforája, mint Vörösmarty híres versében; a „siralomház” pedig a halálra ítélt utolsó óráinak szenvedéseit idézi meg. A vers Babits „költői fejlődésrajzának öntükröző szimbóluma”, költészetének összegző jellemzése, számvetése. Az első három strófa három, gondolattársításokban gazdag hasonlat. Az időhatározók Babits költészetének egy-egy korszakát jelzik. Az első versszak az egykori formaművészetét idézi: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,” és egy hasonlatra építi: „ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat.”
„Úgy született később az ajkamon”, a háború alatt felháborodást, tiltakozást kifejező versei, mint a „trombitahang”. „De ma”, az előző strófa hanghatásával szemben „halkan, elfolyva, remegve jön”, születik a vers, s a könny-hasonlat az új költeményének megváltozott tartalmáról, a szenvedés megszólaltatásáról vall. Csüggedt szomorúságának azonban külső okai is vannak: „ Nem magamért sírok én”, versei személyes panaszai mellett testvérei iránt érzett szánalom hangját szólaltatja meg, „testvérem van millió / és a legtöbb oly szegény, oly szegény, / még álmából sem ismeri ami jó.” A továbbiakban a szegénység problémáját mutatja be több szempontból: „Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa”, „örül ha egy nagy skatulyás házban / jut neki egy zord kis skatulya.” Kiúttalan siralomházi világot fejeznek ki a képek „nem bírja már s minden összetört”, innen csak öngyilkossággal lehet menekülni: örül, hogy „átléphet az udvari erkély rácsán. / s magához rántja a jó anyja, a föld.” Az utolsó előtti versszakban összegez: „Szomorú világ ez!”, s megszületik a párhuzam a cigány és a verselés között: „ a vers oly riadva muzsikál / mint cigány a siralomházban.” Visszatér a verset indító képhez, ezáltal a szerkezet is zárt lesz, elhessegeti a lírai én a pályakezdés bravúros alkotásait: „Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!” Fölöslegesnek érzi a trombitaszót is: „ Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?” A legutolsó sor még a másokért könnyező költészetének értelmét is megkérdőjelezi: „mire jó?”, ha „Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull”, ez az egyetlen tiszta képletű anapesztusi sor, mely a formai eszközökkel teletűzdelt alkotásból a legfontosabb mondanivalót emeli ki. A vers a visszavonulását fejezi ki, de életét két fordulat teljesen megváltoztatja. Az első, 1927-ben: Baumgarten Ferenc meghal, vagyonát egy alapítványnak szenteli, mely a világnézetükben független, szegény, de tehetséges művészeket támogatja, a pénzügyeket Babits kezeli. 1929-ben pedig a Nyugat szerkesztését is átveszi. Hatalmas hatalomra tett ezzel szert, s innentől rádöbben fel kell vállalnia szerepét a költészetben és a politikában is. Visszakerül a költészetbe, alkut kell kötnie önmagával, más akar lenni, mint a többiek. Magasra teszi mércéjét, csak a tökéletes műveket fogadja el, a tökéletességre kell törekedni, mint a Bibliában egy próféta, aki Isten szavát közvetíti. Tudta, hogy a tökéletesség nem elérhető, de törekedni kell rá.
Babits kései költészetének egyik legátütőbb remeke a Mint különös hírmondó… . Dőlt betűvel szedett vers, melyben a költő összegzi az emberi létről való elmélkedését. A költemény egy hatalmas körmondat. A hosszú, tíz strófából álló szöveg valamennyi mondata a hetedik versszak élén álló főmondatnak van alárendelve: „úgy vagyok én is nagy hír tudója”. AZ első hat szakasz valójában a költő lírai én önjellemzése. Azt akarja megvilágítani, hogy az igazi hírmondó mennyiben más, mint a közönséges, napi újsághírek közreadója. A legelső sor látszólagos paradoxonnal indít: „Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot”. Az ellentmondás azért látszólagos, mert éppen ez a szembeállítás különíti el az egyiket a másiktól. Ezt a hírmondót az teszi különössé, hogy nem avatkozik bele a napi, jelenségszintű hírekbe, őt az általános értékű, lényegi kérdések foglalkoztatják. „Elbútt, messze a hírektől”: nem a szenzációs hírekre figyel, a „balga” „emberi faj” civakodására, hanem a természet változatlan rendjére, az örök körforgásra. Ezért „veszi botját”, és „nagy hírként kiálltja, amit mindenki tud: ősz van!” Ezzel a különös hegyi hírnökkel azonosítja magát a versben megszólaló költő-próféta. Éveinek száma bölccsé érlelte, „öreg szívem / úgy feszül a szavaktól”, s kikiáltott tudása ugyan az, „mint bölcs növények és jámbor állatok” éreznek, ez a „szent” Ritmusnak a fölfedezése. Isten versének ritmusa szerint „napok állnak versenyt az évekkel, évek a századokkal”, s ehhez képest valóban „kicsi minden emberi történés”. A hírmondó hallja a tél, „a fehér tigris” „puha lépteit”, s tudja, hogy eltűnik: „szőrétől foltos a rétség, megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében”. Az igazi művész magatartása bontakozik ki a versből, azé a művészé, aki nem az egyszeri dolgokra figyel, hanem az emberi élet természetének legalapvetőbb ősjelenségeire. Egy másik 1931-ben íródott, önarcképnek tekinthető verse a Holt próféta a hegyen. Már a címe is kettős paradoxon, mely kifejezi azt az állapotát, hogy nem tud beszélni, mert „holt” és mert fenn van egy hegyen. Nyitósora a „dombtetőn” az esztergomi házát jeleníti, melyben „én mordan ülök benne, mint Jerémiás.”, a külvilággal csak a posta köti össze, ez a vers alapötlete: „Hozza postámat a posta.” Megkapja a híreket, de „mind csak történelem.” A hír már nem hír, csak ismétlése annak, ami egyszer már megtörtént: „mennyi hír, divat!”, „Változatlanok.” „Elsüllyedt a világ és nem maradt élve más”: egyedül van, mert halott vagy, mert a világ az: ”Mindegy! A világ süllyedt el vagy én lettem halott”. Nincs olyan vállalható hír, melyet elmondhatna, ezért „mordan” néz, hogy az élet körülötte, hogy haldoklik, „mint a nyiltszemű halottak”. Valami tökéleteset akar, de egyenlőre nem tud. Hasonlattal zár, melyben a hírek, mint rossz madarak csapkodják, de „csőrük csapása egy cseppet se fáj!”
Verseiben megfogalmazott próféta-szerep felvállalását nagyban segíti betegsége, ugyanis 1934-ben felfigyeltek légzési nehézségeire, 1937-ben tünetei egyre súlyosbodtak, orvosai gégerákot állapítottak meg, majd 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, melynek következtében a költő egy időre megnémult. Ez indokolja kései költészetének fájdalmas, komor hangulatát a társadalmi események mellett, 1933-ban ugyanis Hitler hatalomra kerül. Rádöbben, hogy milyen kevés ideje is van még hátra betegsége következtében és, hogy mennyire fontos is beszélni. Költeményei témáját a betegség és a halál váltja fel, ilyen például a műtéte után írt számvető költeménye a Jónás könyve. Létösszegző művének kiváltó okai személyesek: a halál küszöbén áll és tudja, hogy meg fog fulladni, de politikai okokra is következtethető. 1938-ban ugyanis Hitler lerohanta a hozzánk közel eső Ausztriát, s ez egyfajta fenyegetett érzést vált ki Babitsból.
A költő kiválaszt egy kisprófétát, Jónást, kinek kevés története van a Bibliában, és melyekben a humor csírája megtalálható. A költő a hal miatt választotta Jónást, ezzel fejezi ki a sötét, kínokkal teli némaságát, hogy nem hallja senki, ahogy Jónást sem a hal gyomrában.Babits az eredeti történet lényeges mozzanatait szándékosan megváltoztatja, ezeket saját céljaira használja. A történet szerint isten Jónást elküldi Ninivébe a „megáradt gonoszság” ellen. Jónás direkt egy másik hajóra száll, de észreveszik és belehajítják a tengerbe, ahonnan egy cethal gyomrába kerül, s háromnapi kínlódás után, megérkezik a ninivei vásárba, ahol közvetíti Isten szavát. Itt a Bibliával ellentétben kigúnyolják a színészek, az árusok, a nők, majd a király is megalázza, mikor egy oszlop tetejére állítatja, egy szintre a bolondokkal és a gladiátorokkal. Ez a megaláztatottság visszavezethető Babits meghurcoltatására, ez is az önarckép jelleget támasztja alá. Jónás prédikációja után kivonul a pusztába, s remeteként böjtölget. 38 napot tölt el egy tök alatt. (A bibliai történet szerint ricinus volt.) Várja, hogy Isten ígéretéhez híven lerombolja Ninivét, így valamiképp bosszút állhat, amiért kigúnyolták. A 40. napon azonban Isten nem rombolja le a várost, ez Jónás számára a legnagyobb megalázás. Haragszik Istenre, szemébe vágja, hogy nem pusztította le, pedig megígérte. Isten magyarázata szerinte Jónás szavára az emberek szívében kicsírázott a jó, ezt bizonyítja, hogy a 40 nap alatt folyamatosan kijártak Jónáshoz. Ha Ninivét lerombolja, azt a több száz éve épült értéket, akkor önmagát hazudtolja meg, ezt a tökkel magyarázza elJónásnak.

írta: Caylus, 2009. ápr. 7. 14:13 - címkék: babits, irodalom, tétel és kategóriák: Babits Mihály - 2 komment

Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

Berzsenyi a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevője a kibontakozó irodalmi életnek. Többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, s mindezek hatására teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hatalmas lelkierő és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon nézeteivel. Csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnő gazda volt. Valóságos kettős életet élt. Nappal: földbirtokos, éjjel költő. A falusi földesúri életforma és teremtett költői ideálvilágának kiáltó ellentéte, versei egyik ihlető forrása volt és élete legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is. Valószínűleg ez okozta költészetének korai kifulladását is. Horatius ódáit olvasgatta, s az ún. horatiusi életfilozófia: az „arany középszer”, határozta meg életét és költészetét is. Határ helyzetű költő volt: a klasszicizmus és a romantika határán alkotott. A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta a német költők tanulmányozása. Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre és két műfajban alkotott: ódákat és elégiákat írt.

Az elégia szomorú, bánatos, lemondó hangvételű költemény, de nincsenek végletes érzelmek. A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel. Kb.:8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, például: A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz, Búcsúzás Kemenes-Aljától/. Valamennyinek az alaptémája a múlandóság, az idő gyors múlása, az elkerülhetetlen végzet. Nem a halálfélelem rettegése szólal meg, hanem a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúlása, az egyhangú monotóniája, ez egyre elviselhetetlenné váló elmagányosodás. Életéből eltűnik a magasra röpítő szenvedélyek, köztük a szerelem is.

Egyik legszebb elégiája: a Levéltöredék barátnémhoz. A közelítő tél párja a szépségben és a helyzetmegkötő varázsos hangulatában. Létösszegző vers: a költők haláluk előtt írnak ilyet, melyben összegzik, mit értek el életükben. Berzsenyi nem érezte közeledni a halálát, mégis olyan hangulatban volt. A címbeli „töredék” arra utal, hogy a vers valójában episztolaként indult. Elhárított kérdéssel indít: „Ne kérdezd barátném!” Ezzel teremti meg a vershelyzetet. A barátnő fiktív személy, nem volt kivel leveleznie. Az első versszakban elutasítja a kérdést, viszont itt következik a paradoxon, mert a második versszaktól az ötödikig arról ír, hogy mi van vele. Önmagát állítja középpontba. Kiindulópontja, hogy magányos: „Tudod, magam vagyok”. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe. Ősz van. A „cselédi”, vagyis a családja már nyugovóra tértek, a cselédek mulatoznak, csak távoli hangokat hall „És csak alig hallom a vígság lármáit”, de egyébként csend van. Ő pedig egyedül, mint mindig, az öreg diófája alatt tüzet gerjeszt. Betakarózik, lekönyököl és elmélkedik „Leplembe burkolva könyökömre dűlök” , „A képzelet égi álmába merülök”. Az álmodozás számára értékesebb, mint a szüret „szebb lelki világ szent óráit élem”. A negyedik versszakban egy epikus sorral indít: „Az őszibogárnak búsongó hangjai”. Hangja pici, finom, alig hallható, visszaemlékszik az élet örömeire. Ötödik versszak első mondata összegző sor: „Életem képe ez.” Átértelmezi az egész költészetet, a saját életét foglalja össze. Így lesz a magányos szüreti este élete estéje, az öregedés jelképe. „Már elestvéledtem”: megöregedett, eltűnt a vidámság, a jókedv az életéből. Két dolog fontos: a szerelem „A szelíd szerelem hamvadó szikrája”, és a szomorú nótája, vagyis a művészet „S bús melancholiám szomorú nótája.” Minden eltűnik, az ember magányos és szomorú lesz! Ebben a versben nincsenek antik utalások, sem költői túlzások. Az összes versszak négy soros, kivéve az utolsót, ami öt, ezzel is azt akarja kifejezni, hogy annyira magányos, hogy szomorúságát nem tudja négy sorban kifejezni.

A közelítő tél: Elégiái közül az utókor az egyik legsikerültebbnek a Közelítő tél című versét ítélte. Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ősz-t Kazinczy változtatta meg, így maga a cím is riadalmat sugall, pl.: „Tarlott bokrai közt a sárga levél zörög”. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. Felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt és, ami itt maradt. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti? A strófák meg-megrezdülő „r” hangjai, a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére” emlékeztetnek. A költői negatív festés az ősznek tavaszi és nyári szépségének hiányával való jellemzése kettős hatást ér el. Nem csak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes „ligetté”, „rózsás labyrinth”-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia” szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált külső természetet, ezt összegzi a záró sor: „S most minden szomorú s kiholt”. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak egy tovasikló tünemény. A mindennapos metaforából „az idő elrepül” egy sajátos gondolatváltással lesz „szárnyas idő” és e „tűnő szárny” körül „lebeg minden”. Az általános pusztítás élményét kapcsolja össze a földivel, „a kis nefelejcs” enyészetével. Az 5-6. versszakokban a költő magára vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy kihasználatlanul, észrevétlenül örökre elmúlt a fiatalsága. A közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort már nem hozhatja vissza, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége a halál miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többet nem lehet részese. A „béhunyt szem” az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmei- érzelmi halált. Lolli nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei /koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet/ újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire. A lelki tájról is szól a leírás.

Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében személyes érzelmek jelennek meg, ugyanis elköltözésének pillanatát írja le Berzsenyi. Tájleírással indít. Az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye, és a Bakony fái is. Igen fájdalmas a búcsú a költőnek, ugyanis saját szülőföldjét hagyja el. Még utoljára visszanéz, és visszaemlékezik a gyermekkorára, amit e „gyönyörű vidékek” -en töltött. Egészen csecsemőkorától itt élt és nevelkedett, és már szívéhez nőtt. A költő a gyerekkorát a szülőfölddel azonosítja. Így a tájleírásba egy életrajzi elemeket vegyít. Megfogalmazza, hogy bár Ö most elmegy, de örökre ide tartozik, és mindig visszavágyódik. Lelkileg megöregedettnek érzi magát, ahogy hagyja el a vidéket. Visszagondol a szép emlékekre, a szerelmekre, mely örökre emlék marad, de ez sem tudja felvidítani. A jövőjét bizonytalannak, és kétségekkel telinek látja. Magát Magellánhoz hasonlítja, mindketten messze kerültek szülőföldjüktől, és ebből adódik a reménytelenség, a bizonytalanság. Kevés antik utalás található a versben, inkább saját emlékeit és élményeit használja fel az olvasónak lekötésére. A vers végén egy tanulságot fogalmaz meg, mely minden emberre igaz: Mindig csak akkor vesszük észre, hogy valami jó és szép, mikor már meg kell válnunk tőle. Ezzel elérkezik a biztos jövőhöz, mely nem kecsegtető, de mivel ez a sorsa, Ő beletörődik. Egyes szám első személyről vált többes szám első személyre, ezzel fejti ki az általános megállapítását. A bizonytalanság fokozására szolgál, hogy a költő az egyes időket gyakran váltja. Jelen időben kezdi a művet, majd múltra és ismét jelenre vált, még eljutunk a jövőbe, mely a „tanulságot” fejezi ki.
Szerkezete megfelel a klasszicizmus szűk szabályainak. Verselése magyaros verselés, mely a szülőföld motívumával is összefügg (aabccb). 6 versszakból áll melyek ütemhangsúlyos verselésűek. Két négyütemű felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ. A rövidebb verssor a művet változatosabbá és nyugtalanabbá teszi, melyből adódik a vers elégikus műfaja is.

Kis János evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költője kapta rajta Berzsenyit, miközben verseket írt. Tehetségesnek találja. Három versét el is küldi Kazinczynak /A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A reggel/. Kazinczy lelkesedik a költeményekért, de a következő öt évben nem kap nyilvánosságot. Berzsenyi ezek után Kis Jánoshoz küldi verseit, aki egyből továbbítja Kazinczynak, aki lelkes hangú levelet ír Berzsenyinek. Megindul egy hosszabb levelezés Berzsenyi és Kazinczy között. Berzsenyi életébe beköszönt egy zűrös időszak, mely rossz hatással volt költészetére, évekig nem írt verseket. Földesúri mivolta és költői énje ellentmondásba kerül egymással. Ehhez hozzájárult ingatag egészségi állapota. Kölcsey bírálatát személyes támadásnak fogta fel és Kazinczyra gyanakodott a háttérben. Emiatt levelezésük három évre teljesen megszakadt. Berzsenyiben elhallgatott a költő, legfőbb vágya volt, hogy megtorolhassa a rajta esett sérelmeket. Legelső felháborodottságában megírta antirecenzióját, minden tudományos felkészültség nélkül és művét el is küldte a Tudományos Gyűjteménynek, ami azonban sosem jelent meg. Versírás helyett az esztétikai-irodalmi tanulmányokkal foglalkozott, igyekezett bepótolni műveltségbeli hiányait. A méltó válasz megírására nyolc évet fordított, ami meg is jelent a Tudományos Gyűjteményben, címe: Észrevételek Kölcsey recensiójában. Életét ezután a tudományoknak szentelte, sorra jelentek meg tanulmányai. Nagy megtiszteltetés érte, a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályán első vidéki rendes taggá választották. Utolsó éveiben sokat betegeskedett. Sokszor részt vett a Tudós Társaság ülésein. Fel akart költözni a fővárosba, de ez nem valósult meg, 1836-ban Niklán elhunyt. Kölcsey híres engesztelő emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.

írta: Caylus, 2009. febr. 10. 2:00 - címkék: és kategóriák: Berzsenyi Dániel - 3 komment

Irodalom 2009-es tételsor, emelt

Életművek

1. Petőfi Sándor tájköltészete

2. Elbeszélői hagyomány és megújítása Arany János Buda halála című alkotásában

3. A lírai nyelv sajátosságai Ady Endre A halottak élén című kötetében

4. Poétikai sokszínűség Babits Mihály első két verseskötetében

5. Lélekrajz és társadalomkép Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében

6. A törvény, a rend és a szabadság motívuma József Attila költészetében

Portrék

7. Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

8. Műfaj és világkép összefüggése Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művében

9. Radnóti Miklós Bori noteszének versei

10. Az elbeszélésmód jellegzetességei Móricz Zsigmond Pillangó vagy Úri muri vagy Az Isten háta mögött című regényében

Látásmódok

11. Műfaji hagyomány és barokk szemlélet Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában

12. A naturalista dramaturgia szerepe Füst Milán Boldogtalanok című művében

13. Egyéni és kollektív felelősség problémája Illyés Gyula költészetében (Haza, a magasban; A reformáció genfi emlékműve előtt; Egy mondat a zsarnokságról; Bartók; Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez; Koszorú; Peroráció: záróbeszéd)

A kortárs irodalomból

14. Bodor Ádám: A Sinistra-körzet

15. A költői nyelv és tematika megújítása Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című kötetében

Világirodalom

16. Vergilius eklogái és hatásuk a XX. századi magyar költészetre

17. Franz Kafka: A per

Színház- és drámatörténet

18. Shakespeare: Hamlet

19. Történelem- és létértelmezés Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában

Az irodalom határterületei

20. Szépirodalom és ponyva – Szerb Antal: A Pendragon legenda

írta: Caylus, 2009. febr. 5. 19:18 - címkék: tételsor és kategóriák: #Tételsor# - még nincsenek kommentek

Nyelvtan szóbeli tételsor 2009, emelt

Ember és nyelv

1. A nyelv mint változó rendszer

2. A nyelv mint az egyén, illetve mint a közösség alkotása

Kommunikáció

3. Hétköznapi élethelyzetek kommunikációs konfliktusai

4. A nem nyelvi kommunikáció eszköztára

5. A beszédhelyzet és a szövegkörnyezet mint a kommunikációt alakító tényező

A magyar nyelv története

6. Új nyelvi fejlemények és a nyelvművelés

7. A Halotti beszéd és könyörgés nyelvi jellemzői

Nyelv és társadalom

8. Az ezredforduló információs csatornáinak hatása a nyelvhasználatra

9. A hivatalos nyelv szókincsének jellemzése

A nyelvi szintek

10. A névmások szerepe a szövegalkotásban

11. Az előfeltevések funkciója a mondat megértésében

12. A központozás szerepe a szöveg értelmezésében

13. A morfémák típusai és kapcsolódási lehetőségei

A szöveg

14. Elbeszélő szövegek nyelvi jellemzői

15. Monologikus és dialogikus szövegtípusok nyelvi különbségei

16. A lineáris és a globális kohézió

A retorika alapjai

17. A spontán megnyilatkozás és a megtervezett szöveg különbségei

18. A kulturált vitatkozás kritériumai

Stílus és jelentés

19. A társalgási stílus jellemzői

20. Stíluselem és stílusérték

írta: Caylus, 2009. febr. 4. 19:41 - címkék: nyelvtan, tételek és kategóriák: #Tételsor# - még nincsenek kommentek

A blogról

Magyar emelt szintű szóbeli tételekhez egy kis segítség. Felhasználás csak saját felelősségre. Források: főként a Mohácsy Károly és Vasy Géza féle irodalom tankönyvek. Ha valamilyen hozzászólásod, észrevételed lenne, bátran írdd meg. Meg azt is, hogy feltudtad-e használni, segítette valamit vagy csak egy szimpla köszi :P ... Eredményes felkészülést kívánok mindenkinek!

Keresem

on-line emberek, és akik itt jártak:

Utolsó kommentek

A szabadság és a boldogság problémái Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés című regényében, Caylus: Kiss Judit féle könyv, minden érettségi előtt ad ki új... »

A szabadság és a boldogság problémái Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés című regényében, Ancsa: kinek a könyvéből van?mi a szakirodalom, ha szabad tudni? Köszi »

Shakespeare: Hamlet, pont: Köszi :D ez a blog nagyin jól jött a dolgozathoz »

Shakespeare: Hamlet, nincsihletem: Holnapra kell érvelést írnom a Hamletból, remélem, h nem olvasta... »

William Shakespeare - Rómeó és Júlia/Globe, brigi: khász miróó KÁR »

Legtöbb komment

Kategóriák

Linkek